Kedves Lujza!

Régen volt egy lemezünk, Trufa volt a címe. Zöld volt a borítója, milliószor feltettem a lemezjátszóra. Az egyik népmese gyakran eszembe jut róla. Egy házaspár lovaskocsin hajt valamerre, és elhaladnak egy boglya mellett és azon vitatkoznak, széna volt, vagy szalma.

„Mondja azt, hogy széna vót!”

„Nem mondom, mert szalma vót!”

Mi van akkor, ha a férj és a feleség is azt mondja a másikra, hogy önző? Az egyik szerint így vót, a másik szerint pedig úgy. Az egyiknek van igaza, a másiknak, mindkettőnek, vagy tán egyiknek sem?

Na itt úgy vót, van, hogy mindkettőjükben extra erősen működik az alkalmazkodó gyermeki én. Munkában, barátokkal, családi körben viszik ezt a működést, maguk elé tolnak mindenkit. Kivéve otthon.

Mert otthon vannak igazán biztonságban. Így hát ki-ki azt gondolja, vagy úgy érzi, hogy valahol hadd következzen már végre ő. Ott várják a megértést, a támogatást, a megtatást. És mondják a magukét, a másik pedig az istennek se érti.

Milyen kár, hogy pont ott fogy el a türelem és az energia, ahol kapcsolódásra, együttműködésre volna szükség, ahol a közös jövőt szeretnék építeni.

Szóval nem igazuk vagy nem igazuk van, még csak azt se tudom kijelenteni, hogy más nézőpontjuk, mert még azok is hasonlítanak. Inkább az a szabadság és engedély, hogy ők maguk dönthessék el, hol mennyit bocsájtanak rendelkezésre magukból. Fontossági sorrend, öngondoskodás.

Mindkettőjükre ráfér a támogatás Lujza. Aham! De most az egyik vett igénybe. Sebaj. Ha ő változik és szépen kommunikálja, akkor a kapcsolatuk dinamikája is változni fog.

Vagy nem. Akkó marad a széna, meg a szalma.

B.