Kedves Lujza!

 

Egyedül nem lehet együttműködni. Ez egy olyan műfaj, amihez legalább kettőre van szükség. Ezen gondolkoztam ma reggel.

Mi ihlette ezt a témát? Nem fohászkodtam múzsához érte, lépten nyomon látom. Sok olyan sztorim van, amikor valaki szeretne, de már nincs rá lehetősége, és kiderül, hogy valójában soha nem is volt.

Mondjuk több évtizedes házasságból lép ki az egyik fél, mert szerelmes lesz, vagy mert elviselhetetlen lesz számára az élet és a halált választja. Igen, sajnos pont az történt…

Látok kapcsolatokat, amikben a piszlicsáré viták megnyerése hangsúlyosabbá válik, mint a másik, vagy önmagunk megértésének szándéka. Barátság, párkapcsolat, munkahely, kamaszok, mindenhol látom.

Hogyan kezelték a konfliktusokat anno a családban? Kiabálással, ledominálással, valaki rávágta az ajtót a vitára és elviharzott, vagy akár sehogy, inkább úgy csináltak, mintha nem is lenne, választott amnézia. Majd írok egyszer a konfliktuskezelési stílusokról is. Szóval ezeket a megéléseket visszük tovább, ha nem vesszük a fáradtságot, hogy ránézzünk a most valóságára.

Ezúttal az a rész izgat, amikor leesik a tantusz, de (már) nincs kivel együttműködni. Az utána rész. Amikor szeretnék, de már nem lehet. Elment a hajó. Továbbáll a másik, megunja, feladja. Akkor jön csak a neheze, amikor nem lehet visszacsinálni. Sajnos sokszor mély gödör kell a feleszméléshez, mert a jelzés, kérés, próbálkozás nem hoz változást. És akkor talán megérkezik az az érzés, amit a másik hordozott magával hosszú időn keresztül, a tehetetlen, túl türelmes várakozás és reménytelenség.

Miért nem akarunk együttműködni azokkal, akikkel együtt élünk, akikkel a legtöbb időt töltjük, miért nincs motiváció a fejlődésre, a zavarok feloldására? Továbbra is azt látom, hogy sokkal több kárt okoznak a ki nem mondott dolgok, mint a kimondottak. Túl sok energia megy el arra, hogy azon vekengünk, miért nem így vagy amúgy cselekedtünk. Mi lett volna, ha ezt meg azt megteszem, vagy nem teszem meg.

Időnként úgy felráznék embereket, hogy beszélj már, bármit mondasz is, azzal majd megbirkózom, de a némaságod engem is megbénít.

Igen, tudom, persze, hogy tudom, én ne tudnám, hogy ez nem olyan egyszerű! Egy csomó dolog köt. Félelmek, minták, korábbi tapasztalatok, érdekek, helyzetek, fogalmazás, van, amit egyszerűen nem lehet, meg minden.

Lujza, hány ki nem mondott szó van a tarsolyodban? Mondd csak, nehezek? Csak ízlelgesd, forgasd magadban a gondolatot, hogy lehetne könnyebb is.

Próbáld ki egy napig, hogy kimondod, ami van, vagy jegyzeteld le, amit nem mondtál ki. Az is valami.

Majd beszélünk!

B.