Kedves Lujza!

Kedves Lujza!   Elment a mester. A MESTER. Valótlannak hangzik, ahogy ezt elolvasom, mert ő nem mehet el soha. Akkora nyomot hagyott bennem, hogy ha kivennénk, szétesnék. Nagyjából ötven volt, amikor először találkoztam vele. Szép volt. Csodálattal néztem a belvárosi polgári lakását, amelybe kifinomult ízléssel gyűjtötte a műtárgyakat. A gondommal mentem oda, mégis azt akartam, hogy soha ne múljon el az az óra, amit ott töltök. Beleszerettem a munkájába, az életébe. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő, gondoltam. Akkor még tanár voltam, pár év múlva már nála tanultam kineziológiát. Néhány évvel később megkért, hogy vállaljam át egy kliensét, ott, abban a lakásban. Úgy éreztem, hogy egy órácskára az ő életét élem, belebújok a cipőjébe, felveszem a kabátját. Nemsokára tényleg nekem ajándékozta egy kabátját, máig a kedvenc darabom. Több, mint kabát: amikor rajtam van, érzem tudásának súlyát, szeretete melegét. Hidd el, Lujza, nem túlzok. Felé igyekeztem, egy olyan élet felé, amit...