Kedves Lujza!

 

Ember tervez, isten végez. Úgy látom, mostanában szívesen puffogtatok ilyen aranyköpéseket. Nem csoda, dobál az élet, illetve úgy korrekt, ha azt mondom, dobálom magam az életemben. De ez sem túl igazságos így leírva, mert valójában alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez és hát az jár kisebb, sőt nagyobb ugrásokkal. Önszántamból. Is.

Tervez az ember évtizedekre előre, de hogyan, mikor egy hét múlva is más van, mint amit az ember látni vélt, látni akart.

Természetes szelekció? Valahogy így hívják azt, ugye Lujza, mikor az az egyed él túl, aki jobban alkalmazkodik a környezetéhez. A hosszabb nyakú zsiráf, meg a szárazságtűrő mogyoró.

Mondhatod, hogy kiszámíthatatlan ez az egész. De azért nem egészen. Mert a megváltozott helyzet, bármilyen legyen is, az stressz. Nem azt a szitokszót kell érteni alatta, ami oly sok betegséget is képes okozni, hanem valamit, amihez érdemes alkalmazkodni.

Mikor tehetetlenül tűröd, hogy dobál ide-oda, bosszankodsz, idegeskedsz, hogy már megint mi történt, az fullasztó. Ha elfogadod, hogy van ilyen és a lehető legjobb megoldást keresed, az fejlődés.

Nemrég volt nálam valaki. Úgy döntött, tudattalanul, hogy inkább lenyeli, ami történik. De a sokadik falat megakadt a torkán. Ő nem úgy fogalmazna, hogy ember tervez, isten végez, hanem inkább úgy, hogy ember tervez, feleség végez. Jó asszony az, nem gonosz, de beállt közöttük egyfajta működés. Most, hogy észbe kapott, a közönyösség határára került. Nem akarja feladni a házasságát, mert szereti és ami még erősebben jelen van (szerintem), az a félelem az egyedülléttől. De önmagát már kishíján feladta.

Nem erre az alkalmazkodásra gondoltam Lujza.

B.