Kedves Lujza!

Álltam múltkor az egyik áruház önkiszolgálójánál. Még ha sok cuccom is van, oda szeretek bemenni, mert nem hajt a tatár. Nem érzem azt, hogy nyolckezű Shívának kellene lennem ahhoz, hogy pakoljak, fizessek.

Na és az történt, hogy sört is vettem, ezért a személyzetnek igazolnia kellett, hogy nagykorú vagyok. Az előbb még ott volt, de most nem láttam. Néhány másodpercen belül négy helyen vártunk rá. És elkezdett zúgolódni a tömeg.

Aztán képzeld, miután előkerült, nem találta el a helyes sorrendet, mert nem húztunk sorszámot. Na, újabb ok a méltatlankodásra!

Megérne egy tanulmányt, hogy másodpercenként mennyit megy fel az emberekben az ideg. Kizáródik a külvilág és az, hogy egy másik emberre várunk. Akinek szintén vannak szükségletei.

Emlékszem, gyerekkoromban egyik kosárból pakolásztak át egy üres másikba, még nem is volt bevásárlókocsi. Hogyhogy elfértünk a kosárban? És az időben.

Lujza, mikor gyorsultunk fel ennyire? Én asszem gyors vagyok, de sosem elég gyors. Pedig eskü, inkább lassulásra vágyom.

B.