Kedves Lujza!

 

Volt egyszer nálam valaki. Nem jó! Úgy kéne írnom, hogy voltak nálam valakik. Csak igy furán hangzik. Azt akarom mondani, hogy amiről írok, nem egyedi eset.

A megfelelni akarás eleve nem egyedi eset, te is jól ismered. Most azokról írok, akik hasonló motivációból próbálnak megfelelni esélytelenül.

Képzeld, lánynak születtek. És néhányan közülük második lánynak, úgy értem, hogy nővérük van. A szülők fiút akartak, viccelődni is szoktak és a kiválasztott fiúnéven nevezték őket.

Hát köszi.

Aztán jött a második lány, hasonló sztorival, és neki még a nővérével is kellett „versengeni”, nem csak lányként kellett bebizonyítani, hogy ér annyit, mint egy fiú.

Igen, Lujza, ez a hagyomány még mindig ott van a levegőben. A szülők egy része első felocsúdása után már természetesen örült az új jövevénynek, mások viszont nem feltétlenül finoman érzékeltették, hogy hát ez most nem sikerült annyira.

Hogy reagál a kislány? Rövid hajat hord, hol azért, mert levágják neki, hol saját döntésből. Meccsre jár apával és a garázsba. Fiúsan öltözködik, fiúkkal barátkozik ésatöbbi.

Hiába, ezt a projektet lehetetlen sikerre vinni. A gondolat bent ragadt: bizonyítanom kell, nem okozhatok csalódást, nem lehetek önmagam.

Nehéz felismerés, hogy innen fúj a megfelelés szele. Mert önkéntelenül beindul az agyalás, hogy mennyi minden miért pont úgy történt. Mikor ez lecseng, és tudatosodik, hogy nem velem van a baj, illetve hogy amúgy minden rendben van velem, csak egy idegen képnek akartam megfelelni, nagy kő esik le és úgy irányt vehet a működés.

Nincs itt semmiféle verseny Lujza. Ha van is, ott nem a győzelem a felszabadító, hanem mikor kiszállsz belőle.

B.