Kedves Lujza!

Van egy srác, még gimis. Annyira érett, pedig csak tizenegyedikes, hogy a legtöbb kliensem jelenthet neki. Lehetne ez dicséret is, de igazából szomorú történet.

Mikor egy vizualizációs gyakorlatban a testében lévő feszültséget boncolgattuk, arra a kérdésemre, hogy mire volna szüksége, azt felelte, hogy megértésre. Ezt most csak ide teszem, majd később látod, miért.

Láttál már kiégett tinédzsert? Hát ő az. Nem bandázik, felesleges időtöltésnek tartja a sulit, annyi marhaságot tömnek a fejébe. Amúgy kitűnő. Neki minden nap álarcos bál, senkinek sem mutatja az igazi arcát. Mikor kimozdul, jól érzi magát, mégis azt mondja, hogy neki erre nincs szüksége. Érted? Nincs szüksége arra, hogy jól érezze magát.

A szüleiről kérdeztem. Apját ismerem, érzelmes típus, nagyon gondoskodó. Az anyja nem tartja a kapcsolatot a családjával. 18 évesen elköltözött, mert mondták neki, hogy aztán már nem tartják el, és azelőtt is csak a kötelező minimumot kapta. Törődésből is. Nagyon távolságtartóak voltak vele.

És most a srác azt meséli, képtelen szót érteni az anyjával, nem ismeri őt és bármit mesél önmagáról, elutasítja az érzéseit, mondjuk egy fokkal jobb, mint kiskorában, mikor inkább elhajtotta. Puszi, ölelés nuku.

Azt meséli, hogy megértette, miért ilyen és nem reménykedik változásban. Szinte szakemberi pontossággal írja le őt és építi le a szükségleteit.

Mikor szőnyegre állítottam, előbújt a kisfiú, aki mégse érti ezt az egészet. Mert neki hiányzik az anyukája. Hiába lakli. Kicsit haragszik, nagyon szomorú és fáj így látnia az anyját.

Azt mondja, nem hibáztatja magát, ő megpróbált mindent. De a szőnyegen lévő kisfiú mégis azt érzi, talán elrontott valamit, nem annyira szerethető. Nem érdemli meg az örömöt. Ő is falakat húzott, hogy kibírja és a megértésbe kapaszkodik.

Ne aggódj Lujza, szépen alakul. Harmadik alkalommal elmesélte, hogy azért valamennyit tudtak beszélgetni és megígérte, hogy a következő találkozásunkig elmegy valahová valakikkel.

B.