Kedves Lujza!

 

A nagylelkűség nem kerül semmibe. Általában.

Félreállni, ha szembe jön valaki, mikor neki nehezebb volna, akkor is, ha nekem van elsőbbségem. Megtartani az ajtót a bevásárlóközpontban. Összeszedni egy idegen szatyrának kihullott tartalmát.

Kapaszkodj meg, egy kliensem és a pasija szakítottak. Ha máskor találkoznak, még együtt vannak, de nem úgy álltak a csillagok. És a pasi adott egy milliót a lánynak, hogy elkezdhesse az életét egy másik városban. Neki volt épp elég és mondhatni meg se kottyant neki. De ne csak ez a szokatlan nagylelkűség ragadjon meg a levelemből.

Egy közösség hetekig főzött egy gyermekágyban lévő társuknak. És hallottam valakiről, akinek nem is tudom a civil foglalkozását, de nem követel napi jelenlétet, ezért segít, ahol csak tud. Mindegy, hogy a szomszéd ápolásáról, vagy kétkezi munkáról van szó. Nem kér érte semmit.

És igen, olyat is tudok mesélni, neked is írtam már pár esetről, mikor a nagylelkűséggel visszaélnek és olyanról is, mikor az ember bűntudatból, vagy önfeláldozás árán teszi. Nem erre gondolok.

Tudományosan bizonyították, és nem azok a brit tudósok, hogy a nagylelkűség pozitív érzéseket generál, az összetartozás és a hasznosság érzését erősíti, na meg örömöt is szerez mindkét oldalon. Csak szívből jöjjön és olyan legyen, ami passzol hozzánk így vagy úgy.

Valamibe azért kerül. Időbe, energiába, pénzbe, lemondásra. Vagy csak egy gesztusba. És ha van, hát mi tart vissza?

Lujza, gyakoroljuk ma, mit szólsz?

B.