Kedves Lujza!

Későre jár. Neked is kevés a 24 óra? Dolgoztam a hétvégén, családállítás volt. És bár ez a leginkább kimerítőbb munkám, mégis feltölt. Még mindig a leghatékonyabb módszerem.

Majd ha leülepszik, elmesélek virágnyelven pár sztorit. De most arról írok, ami a héten történt és azóta is piszkál.

Jártam már úgy, hogy egy fiatal férjes asszony a szeretőjével és a házastársával kapcsolatos elakadásával jött. Majd egy hét múlva tőle függetlenül megjelent a pasi is, pár hét múlva a feleség, de őt már nem vállaltam. Nem tudták, hogy tudom.

Nekem belefér. Sosem célom, hogy megváltoztassam valaki értékrendjét, nem az a feladatom.

Nemrég megint „lebukott” valaki. A sztori hasonló, a párkapcsolatán dolgozunk, és a körülmények és a közös munka szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy van valakije. Csakhogy nem mondta el.

De ha nincs átláthatóság, akkor tulajdonképpen min dolgozunk? Mintha valaki elmenne az orvoshoz azzal, hogy nem tud lefogyni, aki mindenféle kezeléseket kitalál neki, és elfelejti megemlíteni azt a picurka tényt, hogy naponta bevág két tábla csokit egy marék csonthéjassal, miután fehér kenyérre kitörölgette a körömpörköltet.

Furcsa, bevallom, eléggé meglepődtem, és nem a történeten, hanem hogy nem mondta el.

Nem így éreztem a kapcsolódásunkat. Ezen el kell gondolkoznom és alig várom a találkozást.

Orvos, barát, párkapcsolat, gyerek, kolléga. Vágyunk rá, hogy megértsenek, együtt érezzenek, segítsenek. De hogyan, ha fontos dolgokat hallgatunk el?

Ha elmondom, látni fog. Vajon ugyanaz maradok a szemében?

 

B.