Kedves Lujza!

 

Volt egyszer egy édes kislány. Ott akart lenni, ahol a felnőttek. Ment a sütés-főzés, és jujj, nagyon megégette magát a sütő mellett. Mivel kicsike volt, már nincs nyoma, de mindenki nagyon megijedt.

Az orvos tajtékzott: azt mondta a szülőknek, hogy nekik nem való gyerek. Hm. Talán figyelmetlenek voltak, de ezt biztosan nem akarták.

Az apát eléggé megütötte ez a mondat. Keveset volt otthon, sokat dolgozott, igyekezett távol tartani magát attól, amiben úgy érezte, csúfosan felsült, elbukott a vizsgán. Nem kockáztatta, hogy újra megtörténhessen valami hasonló.

Mit érzett ebből a kislány? Akárhogy kellette magát, bármilyen cukin próbálkozott is, az apja egyszerűen nem vette észre, nem foglalkozott vele. Azt érezte, hogy értéktelen, nem kell senkinek. Persze lettek párkapcsolatai, de azokban is hiába térült-fordult, nem kapta meg a figyelmet, amire vágyott. Vágyik.

Lassan bontakozott ki a történet. Kis mozaikok kerültek elő. Egy csukott szemes gyakorlat felhozott egy képet, a kép egy emléket, az emlék érzéseket, azok pedig gondolatokat.

A távolság csökkent, a megértés és az elfogadás nőtt.

Repülj, kicsi lány, szárnyalj csodás nő! Csak előbb még hidd el, hogy az vagy…

B.