Kedves Lujza!

 

Mindenkinek a saját terhét nehéz cígölni. Mégis. Mikor meghallgatod mások történeteit, abból a nézőpontból azt gondolhatod, nem is vagy olyan rossz anya, nem is volt olyan vacak gyerekkorod.

Nemrég járt nálam valaki. Annyira szerelmes, hogy ilyen még nem is volt, közben nem emlékszik, hogy valaha ennyit szorongott volna attól, hogy elhagyják és egyedül marad.

Ugyan nem emlékszik, de már volt ilyen: az anyja csecsemőotthonba adta. Dolgoztunk már ezen régebben és nem haragszik rá. Megértette, hogy a mentálisan nem egészséges anyja nem látott más lehetőséget és azt a döntést hozta, amit akkor a legjobbnak gondolt a gyerekei számára.

A félelmei ezúttal a partnerével kapcsolatosak. És hát bizony elhagyta őt az apja is. Sőt, egyszer le is tagadta, mikor találkoztak. Mikor szóba került, mondta is, hogy vele aztán végképp nem akar foglalkozni. Hát…

Emlékszel, meséltem arról a színházi nézőtérről, ahol mindenkinek névre szóló helyjegy van. Ide csak és kizárólag családtagok kapnak meghívást, és minden családtag kap meghívást. És akinek ott a meghívó a kezében, joggal dörömböl, ha kizárják az előadásból.

Na most az jutott eszembe, amikor a Frédi és Béniben Frédi dörömböl a kőkorszaki ajtón, hogy „Vilma, engedj beeeee! Emlékszel?

Ebben a történetben Frédit (az apát) a partner szinkronizálja. Különös ismertető jele, hogy függő. Tiszta, de függő. Ahogy az apa is alkoholista volt.

Itt az teremt majd tiszta helyzetet, ha megengedi, hogy az apja leüljön a helyére. Akkor nem akasztja meg dörömbölésével az előadást. És az éppen zajló történetben sem kell majd rémeket látni ott is, ahol nincsenek.

Azért írogatok neked Lujza, mert szeretném, ha megértenéd: segítséget kérni nem szégyen, és akkor is létezik megoldás a cígölésre, ha te nem látod.

B.