Kedves Lujza!

 

Magas, erős férfi jött. Markáns arcél. Ökölbe szorított tenyér. Egyenesen a szemembe néző elszánt tekintet. Öblös hang. Lehet, hogy egy sötét utcán összeugrana a gyomrom. Ismerem a törékeny oldalát is, segítségért jött, így nem ugrik össze.

Sose tudhatod Lujza, hogy mi van egy arc mögött. Mi a története, a múltja, milyen az apja, a bátyja. Hogy miért menekül egyik országból a másikba, mikor a fizikai távolság sem csökkenti az utat múlt és jelen között. Hú, ez milyen filozofikusra sikerült!

Elhagyta az ereje. Csak állt ott, bizsergő karokkal, tettre készen, mégis bénultan. Mikor szembe állítottam az erejével – ő nem tudta, mi az – húzást érzett. Mikor ráállt az erőre, szinte remegett, leizzadt. Nem tud élni vele. Illetve nem akar.

Volt idő, mikor visszaélt vele. Az eszével is és az erejével is. Megtette, de nem bírta el. Elengedte minden szerzeményét, fogott egy hátizsákot és elindult a nagy semmivel stoppolva. A nagy semmibe.

És egy csomó érdekes emberrel találkozott és beszélgetett. Sok mindent megugrott magában, és azt hitte, már megbékélt azzal az önmagával. De mégse.

Vele is szembe nézett. És sírt. Ezerrel küzdött ellene, de nem tudta legyűrni. A megbékélés igazából megtagadás és kizárás volt. És így az ereje is elhagyta. Nagyon érdekes, mert olyan világmegváltó és világmegmentő gondolatai vannak, hogy ilyesmivel ritkán találkozik az ember, szeretne nyomot hagyni a világban másoknak.

Most végre megállna. Csak az az izé énje árnyékként követi. Vagy követte. Nála aztán pláne ül a kérdés:

Elég erős vagy ahhoz, hogy gyenge légy? Mersz találkozni azzal a valakivel, aki voltál? Csak hogy megérkezz végre…

B.