Kedves Lujza!

 

Folytatom a tegnapi sztorit, mert egy másik csodás állatorvosi ló ügetett be hozzám a minap. Pasi, szóval paripa.

Kapott egy szükséglet listát házi feladatnak. Be kellett jelölnie, hogy a találkozásunkig az egyes szükségletek egy 1-5-ig terjedő skálán mennyire teljesültek a legutóbbi találkozásunk után. Hát figyu Lujza, ilyet ritkán látok azért: csupa egyes és kettes volt felsorolva, elvétve pár hármas, négyes, ötösből nem volt egy sem.

Ő leginkább a kiegyensúlyozottság szükségletére hegyezte ki a beszélgetésünket, mert azt nem érezte, engem viszont jobban érdekelt az odatartozás rubrika, mert én valahol ott kezdem családállítóként.

Olyat se nagyon láttam eddig, amit az ő állításában. Az hagyján, hogy nem volt a helyén, az ilyet már megszoktam. De nemcsak egyet, hanem mindjárt kettőt szökkent felfelé. Nagyjából nagypapa pozícióban volt.

Az öccséről gondoskodik ezerrel, de kiderült, hogy az anyjának is minden hónapban küld appanázst hosszú évek óta. Mikor késik egy napot, cuki smileykat küld neki üzenetben. Mint egy másik városban élő egyetemista, akinek a hónap elején már parizerre sem telik, mert túl sok volt a buli és akkor megtalálja az anyját.

Na most vagy egy hosszú folyamat elején vagyunk, vagy egy csapásra többen lesznek számkivetettül boldogtalanok a családjában. Még nem látom.

Mert a másik csavar az ügyben, hogy a felnőtt képes a saját szükségleteiről gondoskodni, azt nem mástól várja el. És ha így van, akkor meg meri engedni, hogy az amúgy életképes felnőtt rokonai gondoskodjanak saját magukról. A gyerek, és a szülő kevésbé.

Igen, jól érzékeled Lujza, van itt képzavar: gyerek, szülő, nagyszülő, bátty, ki tudja ezt követni? Hát ő se nagyon. Mindenkit lát, csak saját magát metszette ki a családi fotóról.

Szelfire fel, Lujza! (most egy tükörbe nézős házit kapott)

B.