Kedves Lujza!

Van egy svéd sorozat az egyik streaming platformon (Lujza, utána kellett olvasnom, hogyan nevezik ezeket). Az egyik szeretem-író könyvéből készült, a címe: Hétköznapi szorongások. Nemrég járt nálam egy fiatal hölgy, és miközben mesélt, eszembe jutott.

Na nem azért, mintha bármi köze lenne a cselekményhez, csak számára a szorongás úgymond hétköznapi. Hozzá tartozik. Sajna. Egyik este engem is elkapott egy félórára, nem tudtam aludni, de az évek és a rutin, és egy ébren lévő baráttal való beszélgetés hamar elfújta. Az évek és a rutin, így mondják, nem?

Több dolog volt a beszélgetésben, ami oka lehet a szorongásainak, most arról mesélek, ami ott a beszélgetésben is alaposan megdobogtatta kicsi szívét.

Halmozott lojalitáskonfliktus háborúzik a lelkében.

Elváltak a szülei. Nem csípik egymást. Sokszor látta az anyját szomorúnak, tudta, ki miatt, ő viszont érthető módon szívesen töltött időt az apjával. De lelkifurdi is velük volt.

A nővére összebalhézott az apjával és hát két oldalról hallotta, hallja a szitkokat. És ha ez sem lenne elég, tudom még fokozni, mert a tesó az anyjával sincs túl jóban. Az új partnerekről inkább ne is ejtsünk szót. Azok is vannak.

Szóval tulajdonképpen mindegy, épp kivel van, a többiek jobb, ha szóba se kerülnek. Ha mégis, akkor bajban van, kinek adjon igazat. Ha elmegy az egyikhez, inkább elsunnyogja annak, akinél épp van. Jó, mi?

Amúgy felnőtt.

Neki állítólag mindenkivel jó. (Ebben még nem vagyok biztos, mert lehet, hogy csak azért, hogy ne legyen még több konfliktus)

És azok meg mindenkivel fasírtban vannak. És nem csak kívül, hanem benne is.

Egyik füleden be, a másikon ki, ugye Lujza? Ha valaki stabil és elég racionális, akkor néhány szóval elrendezheti magában és a többiekkel is, hogy őt ne rántsák be. De ha érzékenyebb típus, akkor minden fáj. Még.

Ismerős, Lujza?

B.