Kedves Lujza!

Kevés elégedett emberrel találkozom mostanában. Bár, ha jobban belegondolok, ezzel a mondattal már én sem lógok ki a sorból.

Azt gondolom, az elégedetlenség viszi előre az embert, de az semmiképp, ha mindenben találunk hibát, pláne, ha csak azt keressük.

Tréninget tartottam és még benne vagyok. Anyai mintákat gyűjtöttünk. Olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem kértünk, mégis benne vannak a csomagban. És amiket ügyesen mi is mondogatunk magunknak.

Nem volt túl nehéz megírni a listát. A kritikus szavak könnyen jönnek.

Hogy nem figyelt magára. Sosem pihent. Mindig aggódott valamin. Mártír volt. Sokat tűrt. Mindenkiben talál hibát, főleg saját magában. Túl szigorú volt. Túl engedékeny. És ami sokszor elhangzik? Miért volt ilyen?

Szóval nem ez volt a nehéz rész. Hanem az, amikor azt kellett kimondani, hogy oké, és te mit választasz ehelyett?

Mert elvileg ugye már lehet. De az ember néha csak néz maga elé és nem tudja megfogalmazni, mi lenne az a „helyette”.

És vagy egy még hangsúlyosabb kérdés is.

Amikor arra gondolsz, hogy ha egyszer a te lányod ül majd ott, vajon mit mesél majd rólad?

A végén valaki gitárt vett elő és énekelt. Idézek neked egy sort, ami azóta is itt jár a fejemben:

„Lesz majd talán, igen, lesz majd valaki,

És tőlem is ezt kérdezi.

Mit mondjak én akkor neki?”

Mit Lujza?

B.