Kedves Lujza!

Képzeld el, hogy éled a kiegyensúlyozott, biztonságos, nyugalmas mindennapi életedet és összefutsz egy évtizedek óta nem látott ismerőssel. Felidéz egy régi emléket, elnosztalgiáztok rajta.

Mikor este lefekszel aludni, érzed, hogy valami nem stimmel, reggel pedig feszült állkapoccsal, gombóccal a torkodban ébredsz. Azt keresed, mi nyugtalanít abban az emlékben, egész nap ezen jár az eszed. Újabb és újabb emlékek villannak be és egyre súlyosabban érzed magad.

A párod azt mondja, erős vagy, leküzdöd ezt egyedül is. Eddig mindig így is volt és épp itt a bibi: erős házat építettél, csakhogy úgy tettél, mintha nem tudnád, milyen talajra.

Egyszer csak úgy érzed, nem bírod tovább.

Ekkor találkoztam vele. Vele, akiről ez a történet szól. Alkoholista édesanya, néha úgy kellett kihúzni az árokból és hazavinni. Az apa már rég elment, eleinte találkozgattak, aztán elmaradozott és végül eltűnt. Egyikük sem él már, és senki, akit kérdezni lehetne. Tök egyedül érzi magát, mint akkor.

Pontosan tudta. Mikor felállítottuk, már látta is. A szüleivel viszonylag hamar megbékélt, de mikor szembe állt saját gyermeki énjével, nem bírta nézni. Ő maga is édesanya, és szívbe markoló volt látni azt a kislányt, aki valószínűleg sokszor feküdt le nyugtalanul és kelt gombóccal a torkában.

Kizárta őt, hogy tovább tudjon lépni és fel tudja építeni alapvetően tényleg kiegyensúlyozott életét. Ezzel párhuzamosan hátat fordított saját magának pont úgy, ahogy a szülők tették.

Azt mondod, bárcsak ne találkozott volna azzal az ismerőssel? Hát akkor jött volna egy álom, vagy egyszer csak elfáradt volna abban, hogy a kapcsolataiban mindig a másik fontosabb. Nem hiszem, hogy megúszta volna a szembenézést.

Szerintem voltak hasonló találkozások és emlékek korábban is. Most ért meg arra, hogy fel is dolgozza.

Lassan. Épp azért, mert erős.

B.