Kedves Lujza!

 

Bevallom, azon kaptam magam, hogy kifogásokon gondolkozom, miért ne írjak neked. Mikor fülön csíptem saját magamat, úgy döntöttem, úgy teszek, mint amikor elkések: ahelyett, hogy azt mondanám, közbejött valami, egyszerűen elnézést kérek amiatt, hogy nem indultam el időben.

Szóval elfáradtam mostanában egy kicsit. Földrajzilag és átvitt értelemben is több helyen vagyok jelen. Nem fogok panaszkodni, mert nem akarnám másképp, mint ahogy van. De a tény, az tény. Nem tudok úgy pörögni, mint tíz éve. Bár egy valaki azt mondta, mikor én takarékon vagyok, az másnál a nagy láng kakaón. Nem tudom, csak én vagyok, nem voltam még más.

Elkezdtem hát gondolkozni. Ne röhögj, szoktam.

Mikor sok a feladat, hajlamos vagyok egyszerre nekiesni, ami tudjuk, hogy egyenes út a szétforgácsolódáshoz. Lassítok inkább. Mindig arra koncentrálok, ami épp van, vagy közeledik, óvatosan nézek csak a távolibb ügyekre.

Holnap azt tervezem, hogy szánok rá egy órát, hogy összesítsem a fejemben – és papíron is – mi minden közeledik. Aztán megtervezem, hogyan és mikor melyik dologgal foglalkozom.

Igyekszem elfogadni, hogy most ez van. És mivel szeretek neked leveleket írni, tudod, ez nekem is egy kisebb fajta terápia, mindenképp megtartom ezt a szokásomat.

Biztosan ismerős ez neked is. Szóval nem menekülök, nem rohanok, inkább lassítok. Te mit szoktál tenni?

B.