Kedves Lujza!

 

Telefonált egy drága asszony, képzeld. Mondotta, hogy a kisfia nagyon nem találja a helyét, segítenék-e neki. Mondom hát megpróbálhatom. Hány éves a kisfia? 46.

Na mondom, akkor álljunk meg egy pillanatra, mert asszem itt a mi kettőnk dolga véget is ért. Adja meg neki nyugodtan a telefonszámomat, hívjon fel ő. Mondja, hogy persze, persze, de itt is van, mert ki vagyok hangosítva, tudok is vele beszélni.

Átvette a telefont, na mondom, vegyük is le gyorsan a kihangosítást…

Hát nem sok jót reméltem a találkozástól. És sajnos nem tévedtem. Alig bírtam kihámozni a mondandójából egyrészt azt, hogy mi a gond, de azzal még csak boldogultam valahogy. De amikor az a rész jött, hogy na és mit szeretne, mihez segítsem hozzá, akkor megállt a tudomány. Hiányzott a drága mama.

Hát kedves Lujza, ez történik, amikor egy anya úgy tapad, mint néhány dunsztos üvegen a lemoshatatlan matrica. Annyira távoli az önállóság gondolata, a tettek következményeinek felmérése, a való világhoz való kapcsolat és az alapvető önismeret, hogy be kell valljam, megállt a tudomány.

Ehhez képest megdicsért a beszélgetés végén, hogy milyen jó vagyok. Hm. Beáztattam, de nem vagyok túl bizakodó.

Ájjjájjájj. Hadd vágja fel a répát az a gyerek, ha megsérül az ujja, majd teszünk rá ragtapaszt.

B.