Kedves Lujza!

Mikor egy csoportos délutánon kivetítjük valakinek az ügyét, azért vannak meglepő dolgok. Az interjú közben lassan feltelepítődik a rendszer a winchesteremre és miután a szőnyegre hívjuk az elemeit, mindenki kíváncsian vár, hogy mi sül ki ebből.

Vizsgázik a feltevésem. Vagy bejön, vagy nem. Ha nem, hát resetelünk és újraindítom a programot. És közben is számtalan módosítás lehetséges a képviselők reakciói alapján.

És figyi Lujza, néha elég hajmeresztő dolgok történnek, még nekem is kikerekedik a szemem. Ha csak a tankönyvet nézném, meg a képet, sok minden mellett elmentünk volna már. Azt már meséltem, hogy egy-egy szóhasználat is fontos lehet. Például „a legidősebb bátyám”, mikor csak kettő van.

De mást is figyelni kell. A kliens viselkedését az állítás közben. Például mindenki zokog, kivéve a kliens, mert ő rezzenéstelen arccal ül. Mondjuk azért, mert már régen megtanulta, hogy ne engedjen meg magának kicsapongó érzelmeket, még ha lennének is. Vagy épp fordítva: rendben mennek a folyamatok, de a kliens zokog. Talán azért, mert nem áll arra készen, ami következik.

És nemrég egy helyzet rajzolódott ki, amit én épp magamban olyan belemagyarázósnak éreztem, de mikor ránéztem a kliensre, azt láttam, hogy a két orcáján megjelent egy-egy sötét piros, szinte teljesen kerek folt. Na Lujza, ilyenkor tudom, hogy valami nagyon fontos van a szemünk előtt.

Most, hogy ezt mesélem neked, arra gondolok, hogy istenem, mennyi mindent lehetne/kellene még figyelni! És hogy az ember soha nem lehet elég felkészült. Vagy mégis? Asszem ha ebbe nagyon belemászok, akkor soha többet nem állítok. Inkább bízom a rendszerben. A kliensében, és az enyémben is. Ami fontos, az remélhetőleg olyan erővel mutatja magát, hogy nem lehet nem észrevenni.

Épp elég felkészült. Az szeretnék lenni. Hát te?

B.