Kedves Lujza!

 

Majdnem csapdába estem nemrég.

Igazán jó kis beszélgetésnek indult, aztán azt se tudtam honnan indultunk és egyáltalán hová akarunk eljutni. Érezte, hogy valakivel beszélnie kellene és változásra van szüksége, az érzésbe nem kicsit beleszámított, hogy néhányan úgy gondolták, szüksége lenne rá és unszolták, hogy keressen fel. Ez jó is, meg nem is.

Hónapokig halogatta, szóval nem érett meg rá, és mikor eljött, akkor is hát fent olvastad mi volt.

Azért azt kiderítettük és ő is látta, hogy valójában soha nem tanulta meg, neki mire van szüksége. Kifejezetten alkalmazkodó típus, tette, amit mondtak neki és ennek sokszor az az eredménye, hogy az ember még a legalapvetőbb szükségleteit is félretolja, hogy a másokéi teljesüljenek. Még ha ez majdnem egy szörnyű tragédiába torkollott is. Igazából ez volt az a pont, amikor megértette és felismerte, miben van.

Mert amúgy semmi extra trauma nem történt a gyerekkorában, persze hogy azt mondta, minden szép és jó volt, a szülei a legjobbakat akarták neki. Csak kihagyták belőle. És most is teszi a „dolgát”.

És akkor jött az a rész a beszélgetésben, sajna nem tudom pontosan idézni, mit mondott, de az volt a lényeg, hogy akkor most én mondjam meg, hogy hogy legyen, hogyan tovább. Itt volt a csapda.

Ha javaslatokat teszek, nem tudhatom, hogy az részéről is rendben van-e, hisz épp ennek megítélése nem elérhető számára. Ha nem mondok semmit, megy minden a régiben.

Végül abban állapodtunk meg, hogy a következő találkozásig az alapvető szükségleteinek teljesülését monitorozza minden nap egy meghatározott időben. Evett, ivott-e eleget, aludt-e eleget, kiment-e pisilni, mikor kellett. Aztán majd meglátjuk.

Lujza, akkor eszel, iszol, alszol, satöbbi, mikor valóban itt az ideje, vagy ejj ráérsz te arra még?

B.