Kedves Lujza!

 

Ami késik, az eljön. Ami pedig már elsietett, az itt vót. Vagy aki. „Mindent a maga idejében”, bölcselkedik a mondás, de mi van akkor, ha valaki nem a maga idejében van?

És mindennek eljön az ideje, csak hogy tovább feszegessem a dolgot. Azért teszem, mert egy valakinek a dolgában most már harmadszor mutatott a nyíl összetéveszthetetlenül a születése történetére. Egyszer ezt, másszor azt láttuk meg benne és mással tudtunk foglalkozni. Mindegyik történet megállta a helyét, és eddig kettő felismerésével és feloldásával nagy lépést tett előre az illető. A harmadikat még nem tudom, az nemrég volt.

Gondoltad volna, hogy az életmentő oxigén is lehet túlzás? Ezt a gyermeket annyira meglökte, hogy turbó sebességgel kezdett fejlődni. Ülni, állni, járni ésatöbbi. Hát mostanra kisiette magát, elfáradt. Elvesztette például minden motivációját a tanulásban.

Annyira sietett, hogy árnyéka volt önmagának, csakhogy ez az árnyék előtte futott és nem mögötte, már ha érted, mire gondolok. Azt nem állíthatom, hogy én teljesen értem, de láttam. Győzte utolérni szegény saját magát. Aztán mint az autóüldözéses videókban, a hátul haladónak kifogyott a benzin.

Tanulhat az ember akármennyit, mindent nem talál meg a könyvekben, a gyakorlatban kénytelen felismerni, ami van, és valahogy helyrehozni.

Fú, de izgalmas sztori volt. Nem versenyeztünk az idővel most sem, hagytuk, hogy a saját tempójában bontakozzon ki a megoldás. Lassan jártunk, remélem ezzel most tovább, illetve oda értünk.

B.