Kedves Lujza!

Vajon ki lehetek én? A megmentő? Vajon hova visz a szél, ha már nem vagy itt?

Kicsit áthelyeztem az írásjeleket, ettől függetlenül egész nap ez a dal járt az eszemben. Nem véletlenül: anyja és lánya is jártak nálam, az anya bennem és a lányában is a megmentőt kereste. Az én válaszom a második kérdés után egy határozott nem, a lányáé még inog. A harmadik kérdés bonyibb kicsit, vajon mi lesz az anyával, ha nem vállaljuk?

Énekelgethettem volna azt is, hogy „Elkártyáztam a gyenge szívem…”, mert ilyen szituk okozták a bajt, de ez már csak zuhanyzás közben jutott eszembe, miközben neked fogalmaztam magamban a levelet.

Én a harmadik mondvacsinált indokkal lemondott, vagy le sem mondott időpont után könnyebben mondtam, hogy nem adok többet, de a lánya még nem jutott odáig, hogy határt húzzon. Most, hogy a nemrég született unoka örökségét is elkezdte eladogatni ez az amúgy kedves asszony, na így már erősen törekszik felfelé az elhatározás.

Mi lesz vele, ha nem fogja senki kihúzni a pácból? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a folyamatos megmentegetés, az adósságok kifizetése nem segít, csak komolytalanná teszi az amúgy nem kicsit súlyos helyzetet.

Talán ha megelégeli a lány az ad hoc lemondott látogatásokat, és aztán a random bejelentkezéseket, és ő nem láthatja az unokáját, ha nem lesz senki, aki felsepreget utána, akkor eljut odáig, hogy komoly segítséget kérjen.

Szóval Lujza, nem mindig azzal segít az ember, ha segít, van, hogy azzal, ha nem.

Na és te sepregetsz még valaki után? Hazaszaladsz munkából az otthon felejtett uzsonnával? Átszervezed századjára a gondosan előkészített és leegyeztetett programot, ha már megint történik valami természetesen előre nem látható, halaszthatatlan krach?

B.