Kedves Lujza!

 

Tegnap arról beszélgettem valakivel, hogy milyen nehéz néha döntéseket hozni. Nem fogod elhinni, Anyegin sztoriján vekengtünk egy kicsit. Szóval kötelesség kontra szenvedély. Azon is filóztunk, hogy legtöbbször az ember érzi, mi lenne a helyes döntés, ha van olyan egyáltalán, de az nem jelenti azt, hogy meg is meri lépni. Aztán elmúlik a pillanat.

Nemrég egy havonta visszatérő fájdalmas női tüneten dolgoztunk. Mikor először történt meg, már akkor is nagyon fájdalmas volt. Azt mondta neki az anyja, hogy hát kislányom, ez ilyen, nekem is mindig ilyen, ez ezzel jár. Hm. Genetika, gondolkodásmód, esetleg mindkettő?

Papának nagy étvágya volt, az a napi többszöri fajta. Hát a Mama ezt annyira nem vette jónéven. Egy darabig tudott hárítani, de aztán teljesítette házastársi kötelességét. Előbukkant egy olyan emlék is, mikor ez kissé borgőzös hangulatban, hálóingszakadással járt együtt. Fájdalmas kötelesség.

Hogy még egy generációval feljebb hogyan mentek a dolgok, azt nem tudom Lujza. A jelenben viszont úgy tűnik, szintén különbözik az étvágy. Azért mondom, hogy úgy tűnik, mert az együttlétek remekül mennek, hacsak ezek a bizonyos tünetek, - amik már nem csak havi pár napra jelentkeznek – meg nem akadályozzák az örömöket.

Milyen öröm, hiszen kötelesség. Vagy nem?

Az csak pont az i-re, hogy egy mellékszálon a test a bűnnel is összemosódott, ezzel még inkább háttérbe szorítva az együttlétek szépségét.

Anyaság nincs tervben, hát Lujza, azt gondolom, ez is okozhat egy kisebb-nagyobb belső konfliktust. Szóval bűn, kötelesség, anyaság, egy csipet társadalmi nyomás. Hú!

Szeretjük az anyákat, nagyanyákat, pláne a sajátjainkat, akik élete a miénket készítette elő. Jó is megfőzni egy-egy tőlük tanult receptet, felidézni egy jó kis életbölcsességet, de az ilyesmit hagyjuk csak ott náluk… Hát most kié is ez az élet, Lujza?

Te mit nem szeretnél átvenni anyukád, nagymamád életéből? Ha eszedbe jutnak jó kis bölcsességek, ne fogd vissza magad. Nekem van egy: „Előbb tanuld meg szitálni a lisztet, utána szeretni a katonatisztet!” Nekem épp bejött, de ebben a században talán már másképp fogalmaznék.

B.