Kedves Lujza!

 

Pár év után visszatért hozzám egy lány. Szerencsére nem reklamálni, pedig, ha vicces kedvemben volnék, úgy is felfoghatnám. De mások nehézségeit nem viccelem el, csak néha, ha a helyzet megengedi, és olyan az ember, hogy kikönnyítsem a helyzetet megmutatva a habos oldalt.

Szóval képzeld, amikor először jött, egy csomó ételt nem evett meg. Már nem emlékszem, hogy mit, de már találkoztam olyan gyerekkel, aki a piros dolgokat nem ette meg, vagy a darabosat, például a borsót találta furának…

Most pedig úgy alakult, hogy szerinte túl sok mindent és abból is túl sokat eszik. Elkezdte kontrollálni. Most szpoilerezek is, mert ez volt a lényeg, de nem olyan mértékben, ami már nem rám tartozik, egészséges, szép alakú lány.

Tizenegyedikes. Talán még emlékszel, hogy a suliban ekkor mindenki azt nyomta, hogy ez már beleszámít, oda kell tenned magad, ha azt akarod, hogy legyen belőled valaki. Egyke, egyedül igyekszik kitölteni szülei minden vágyát és a barátaitól is túl sokat beenged, úgy értem, hogy nem szól, ha valami nem tetszik.

Meg akar felelni, tulajdonképp klasszikus sztori ebből a szempontból. Úgy éli meg, hogy emezeket nem tudja kontrollálni, ezért elkezdte ott, amire csak neki van hatása, a testével. Kicsit úgy, mint a kisgyerekek, akiknek három dolgot nem lehet lenyomni a torkukon: az evést, az alvást és a bocsika, de kakilást.

Már nem kisgyerek. Félfelnőtt. Csak úgy érzi, hogy nincs ráhatása a dolgokra, pedig nincsenek kőbe vésve. Még a folyamatban vagyunk, de abba az irányba lépegetünk, hogy megtanuljon másképp viszonyulni.

Megvan az a mondat, hogy „Béláim, túltoltuk!”? Na, ez jutott eszembe. Amúgy itt nem ez a helyzet, de csípem azt a filmet.

B.