Kedves Lujza!

 

Nehéz elképzelni, hogy egy anya ne tudjon ránézni a gyermekére. Egyszerűen rendszeridegen még a gondolat is, nem így vagyunk összerakva. Ha egy anya azt állítja, hogy nem tudja a gyermeke arcára emelni a tekintetét, mélyebbre kell ásni.

Egy vizualizációs gyakorlatot alkalmaztam, amiben a jelen megélésből kiindulva rá tudott kapcsolódni egy gyerekkori élményre.

Már a gyakorlat elején érzett a szája felső részében és az arcán egyfajta zsibbadást, úgy fogalmazott, hogy olyan, mint miután az embernek lekevernek egyet. A gyerekkori élményben, ami először eszébe jutott, rokonoknál volt, akiket elmondása szerint utált, még ha akkoriban nem is tudott így fogalmazni. Mindenért kapott. Pofont. És sokat.

Bármilyen apróság jó indoknak bizonyult, emiatt megpróbált láthatatlanná válni. Kerülte a kapcsolódást, és bár valahol érezte, hogy ez nincs rendjén, fekete báránynak érezte magát. Teljesen kiszolgáltatott helyzet, sem testileg, sem érzelmileg nem érezte magát biztonságban. Mellékszál, de ide tartozik, hogy vastag páncélt vont maga köré, alaposan meghízott.

A gyermeke kicsit idősebb most, mint ő volt akkor. Ki kellett venni egy suliból, mert piszkálták, bántották. Nagyon okos, de nincsenek barátai, ő is kilóg a sorból. És ő is jó pár kilót felszedett, amitől még jobban szenved.

Szóval Lujza, nem az van, hogy az anya nem tud ránézni a gyermekére. Hanem az, hogy önmagára nem képes. Arra a kislányra, aki hasonlókat élt meg, mint most a gyermeke. Fájdalmas emlék, el akarta zárni. Hát most ránézett, megdolgoztuk, és nem azt remélem, hogy sikerül elfelejteni, csak másképp nézni rá és tovább lépni.

A test olyan ügyesen jelez. Tudod, sejtmemória.

Légy jó Lujza!

B.