Kedves Lujza!

Ma nem avatlak be a teljes sztoriba, de megihletett egy beszélgetés. Pont az a lényeg, hogy ilyen, vagy olyan találkozások alkalmával nem először jön elő ez a téma. Csak most ez a friss.

Arról van szó, hogy egy trauma, tragédia annyira fájdalmas sebeket ejt, hogy az érzés elviselhetetlenné válik. Az is egy megküzdési mód, hogy az ember, az embergyerek bebetonozza ezeket az érzéseket, mondhatni lehasítja magáról, és a racionalitás felé fordul. Mert az biztonságos, kiszámítható. Bivalyerős lesz, egyedül küzd és inkább nem érzékel.

Aztán gyün egy szárálám. És akkor bummmmmm! Kiborul. De nem csak az ég felé repítő csomag, hanem kisvártatva előkerül a másik is. És akkor ez a kliensem is ott állt és megdöbbent, hogy ez nem én vagyok. Mi történik velem? Akarom is nagyon, és ugyanennyire menekülnék is előle.

Próbálom elmagyarázni, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. Dolgozik bent. Ha máshol nem, hát a testben. Például emésztési gondok, alvásproblémák, migrén, meg a szív. Erre azt mondja, mind megvolt.

Nem érdemes megúszni ezt a munkát. Biztonságos környezetben, van hogy az enyémnél még biztonságosabban, az eseményeket átkeretezve, átértékelve.

Bárcsak el lehetne tüntetni, ami történt. Hát bárcsak. Kivéve, hogy akkor más is eltűnne, például a racionalitással, erővel elért karrier, önállóság és egyebek. És persze az a szárálám…

Nem kell megszeretni, amit nem lehet. Csak elfogadni a múlt részeként és ott hagyni, ahová tartozik. Nem ilyen egyszerű Lujza, csak egyszerűen mondom.

Ebben az összefügésben más értelmet nyer a szerelem sötét verem, nem igaz?

B.