Kedves Lujza!

Igyekszem neked az eseteimet kicsit cukormázba forgatni, mert anélkül szerintem nem kicsit feküdné meg a gyomrodat. De vannak olyanok, amik egyszerűen nem bírják el sem a szarkazmust, sem a szépítést. És olyan súlyosak, hogy részletesen a nyomdafestéket sem.

Egy barátom azt mondta, az állatok sokkal emberségesebbek nálunk, és igen, vannak pillanatok, mikor én is elgondolkozom, milyen lények valójában azok, akik ilyet tesznek a társaikkal. Előre szólok Lujza, nem tündérmese következik.

Mikor egy gyerek háborúban napokig halottakkal van összezárva a föld alatt,

mikor egy gyereket abuzálnak egy olyan helyen, ahová azért került, hogy segítsenek neki,

mikor egy anya végig nézi, ahogy a nevelőapa bántalmazza a gyerekét és mellé áll,

mikor egy apa elhagyja a családját és az újnak azt mondja, meghalt a gyereke,

na ilyenkor én se nagyon tudom, mit mondjak.

Egy másik barátom azt mondta, igyekszik legjobb verzióját látni a másikban. Hogy aztán valaha kiteljesedik-e ez a legjobb verzió, azt ki tudja. Kicsit sántít a hasonlat, de remélem érted Lujza, ha azt mondom, hasonlóképpen működöm. Valahogy látom, hogy merre induljon és hová tudna eljutni a szenvedő. És lázasan kutatom a mankókat és a kapaszkodókat.

Olyan soha nem lehet már, mint azelőtt volt, de az utána élet legjobb verziója van a fejemben.

Lehet azt mondod furcsa és utópisztikus gondolataim vannak. Tudod mit, gondold csak nyugodtan ezt. Képtelen vagyok nem ebben hinni. És nem, nem árulok rózsaszín illúziót, hamis célokat, és garanciát sem vállalok. De azt gondolom, a minimum, amit megérdemel az, aki ezeket elmondja, hogy érzi a hitemet, hogy lehet jobb, mint most és hogy nem hagyom egyedül.

B.