Kedves Lujza!

 

Néha azon kapom ám magam, hogy el akarok neked mesélni egy történetet és aztán ahogy elkezdem írni, rájövök, hogy hiszen ezt már meséltem. De nem mindig: ma például, megint másra jöttem rá, mégpedig arra, hogy ez a sztori csak kísértetiesen hasonlít a másikra.

Mikor megismerem valaki történetét, óhatatlanul belehelyezkedek a helyzetébe. Ez is a munkám része, legtöbbször elég jól is megy, néha sikerül rákérdeznem, vagy kimondanom olyan érzéseket, amik amúgy nem fogalmazódtak volna meg enélkül.

És most majdnem elkövettem azt a hibát, hogy szabályosan véleményt alakítsak ki valakiről, aki a kliensemnek oly sok nehézséget okozott. Nem is akartam elhinni, hogy ez a személy is szeretne látogatást tenni nálam. Pláne amikor végig hallgatva őt, legalább akkora sérüléseket láttam.

Igazából nincs ezen mit csodálkozni, egy-egy helyzet megélése két teljesen különböző módon is megtörténhet, hiszen sok minden befolyásol közben: a napi forma, ahogy amúgy össze van rakva az ember, gyerekkori minták, attitűdök, gondolkodásmód, és még sokan mások.

Olyan könnyű elbeszélni egymás mellett.

Külön említést érdemel, hogy egy órával azelőtt épp az asszertív kommunikációról tartottam kiselőadást külön fejezetet szentelve az ítélkezésmentességnek, ami ezúttal nekem sem jött össze maradéktalanul. Még jó, hogy ül a vállamon egy kis B., aki időnként a fülembe sugdos és figyelmeztet, ha ilyesmi történik. többféle szoftvert is telepítettem rá amúgy. Jajj nekem, ha épp máson jár az esze. És nem csak nekem…

Hasznos kis jószág. Régóta nevelgetem, egész jól kifejlődött már, de ő sem lehet tökéletes. Amúgy nem titkoltan az is a célom, hogy kiszülessen mindenki vállára önmaga súgógépe, ami a tipikus, vagy épp azon mintákra figyel oda, amin épp dolgozunk.

Neked Lujza milyen helyzetekben szól be?

B.