Kedves Lujza!

 

Mikor az ember elveszíti idős nagyszüleit, sajnos, vagy nem sajnos, az megszokott dolog, az élet rendje. Mikor ugyanez történik az idős szülőkkel, az is hozzá tartozik az élethez. De mikor az eggyel fiatalabb generációból megy el valaki, azt nehéz az élet rendjeként elfogadni. Sajnálom Lujza, ha nem bírod, ne olvass tovább. De ez is a munkám része, a gyászolóknak is szüksége van kapaszkodókra a tovább éléshez.

Lehet, hogy vannak még már megszületett és még meg nem született gyermekek. És lehet, hogy nincsenek. Talán vannak sötét gondolatok, és közben életösztön is. Az út nem könnyű és nem rövid. De ott marad.

Megrázó találkozni anyákkal, akik elvesztették gyermeküket, vagy magzatukat. Nem is lehet nagyobb fájdalmat elképzelni, bár találkoztam olyan esettel is, mikor balesetben a partner is elment.

Nemrégiben egy fiatal nővel beszélgettem, három gyermekes anya. De közben volt egy akkor még harmadik gyermek, aki nem tudott megszületni. Sok támogatást kapott, barátoktól, családtagoktól, melynek egy része segített, egy másik része viszont kifejezetten terhes volt számára. Mert támogatásra mástól vágyott, a gyermeke apjától. Ő viszont másképp küzdött meg a gyásszal: magába zárta, másba menekült.

Pedig amikor meghal egy gyerek, akkor valahol újraindul a kapcsolat. Furcsán hangzik, tudom. Ezen együtt kellene végigmenni, együtt elgyászolni, feldolgozni, összekapaszkodva, kibeszélve, hogy együtt fel tudják építeni az ezután következő közös életüket. Mert annak, ahogy addig volt, vége lett. És lehet, hogy nem tud megszületni.

A családom máig gondozza nagymamám három meghalt kisbaba testvérének sírját. Kisgyerekként valamiért vonzottak ezek a gyerekek, akárhányszor kimentünk a temetőbe, nekem oda kellett mennem. Fiatal felnőttként is megtettem, de nem értettem, miért húz oda valami.

Most azt szeretném gondolni, hogy családállító vénám akkor kezdett lüktetni. Már tudom, hogy ha bármelyikük életben marad, a nagymamám nem létezett volna. És az anyám sem, és ezért én sem. A gyermekeim élete is másképp alakul akkor. A családunkhoz tartoznak ők is, mint mindenki, akiknek élete és halála hozzájárult az enyémhez.

Hogy kinek mi segít a továbblépésben, az nagyon egyedi. Szeretek a nagybetűs sorsra gondolni. Valamire, amit sokszor nem értünk, mert rajtunk kívül álló dolgok összessége. Más pedig másban hisz.

Egy anya egyszer azt mondta, úgy gondol erre, hogy meg kell engednie, hogy a gyermeke, bárhol van is, ott leljen békére. Úgy érezte, hogy ehhez szükség van arra, hogy ő maga is elfogadja, ami történt. Így tudta elengedni őt. A fájdalmat persze sosem.

B.