Kedves Lujza!

 

Azt mondod, nem jó a memóriád? Elhiszem, meg nem is. A sejtmemóriád biztosan ott van a szeren. Az ugyanis nem I, és nem Q kérdése. Az csak van. Néha azt gondolom, bárcsak ne lenne, de csak egy pillanatra, mert azért van, amire jó, vagy nem árt emlékezni.

Egy ovis kislány jól emlékszik arra a két kutyusra, akik már nem élnek. Az első évek óta az égi vadászmezőkön szaglászik, és mégis minden nap megemlékezik róla, hiányolja. Aranyos kutyuska volt, de vajon miért nem tudja ez a pöttömke elengedni? És bár pontosan nem tudja, hogy mit jelent, mégis befészkelte magát a halál is a gondolatai közé.

Az anyukája érzékelt valamit, mert nem mellesleg a születése történetét is behozta a csoportba. Én már sejtettem valamit, de nem mindent. Nem akarom részletezni, a lényeg az, hogy heteket töltött inkubátorban a baba, az anyukája csak meghatározott – és elég rövid – időben lehetett a közelében.

Gondolom már te is sejted Lujza, milyen magányos lehetett. Nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy nemsokára hazaviszi az anyukája, aki azóta is szerető gondoskodással sertepertél körülötte, nagyon odafigyel rá, igazi tyúkanyó. Azt se értette, mi az a nemsokára, mert minden perc örökkévalóságnak tűnt számára a kilenc szoros együttlétben töltött hónap után.

Hol van? Mi lehet vele? Mi lesz velem? Így nem jó!

Biztos te is érted már, a kutyusok elvesztéséhez gumipók módjára húzta elő az első, sokkal erősebb, létbizonytalanság közeli emléket.

Ezt a részt sejtettem. De képzeld, nagyon haragudott. Az anyukájára. Nem foglalkozott ő kórházi protokollal, féltésből elkövetett orvosi ellátással, az anyukája nem volt ott, mikor szüksége lett volna rá. És ekkor értelmet nyert a dacossága, állandó harca az anyával.

Hú Lujza, úgy szeretném mondani, hogy olyan szép ez a történet. Ne érts félre, tudom, hogy maga a megélés, és a hozadéka nem tündérmese. De ahogy a szemünk előtt kikerekedik a történet, és sikerül feloldani, az olyan szép.

B.