Kedves Lujza!

Tudtad, hogy az ember személyiségjegye, hogy ésszel, vagy szívvel dönt? A szívvel döntők általában hosszabban tanakodnak, mi legyen, mert átgondolják azt is, hogy milyen hatással lesznek embertársaikra. De ha valaki folyton megkérdőjelezi magát és túl sokat hezitál, az lehet elakadás is.

Volt nálam valaki, aki azt mesélte, hogy amikor dűlőre jut valamivel és elmeséli az apjának, mi a helyzet, ő általában megkérdőjelezi. És ha nem is mondja el, valahogy mindig bekúszik a fejébe, mit szólna ehhez ő.

Az úgy történt, hogy tizenegy éves korában az apjához került, majd másfél évig nem hallott az anyjáról. Ennek az lett a következménye, hogy a későbbi kapcsolatfelvételek kudarcba fulladtak, nem sikerült visszaállítani a bizalmat. Most, felnőttként úgy nyilatkozik, hogy már nem is érzi a családhoz tartozónak. Még állításban sem adta magát az érzés, látszólag tényleg elfogadásban van azzal, hogy az anyja már nem része az életének.

(Voltak látható jelei, hogy ez azért nem így van, de ahhoz csákányhoz kellett volna nyúlnom, és arra most biztosan nem áll készen.)

Tehát maradt az apa, mint biztonságot nyújtó, aki, pár év elteltével tudatosan, vagy nem, de elvesztette a vagyonkáját, majd az örökségét is. A másik szülői léc is rezegni kezdett, úgy is mondhatjuk, hogy megszűnt olyan tartóoszlopként létezni, akire még szüksége lett volna és lenne még most is.

Mit tesz a lélek? Valahogy megpróbálja ott tartani legalább őt, ha az anyát már kizárta. Szóval Lujza, az a kis hang, aki megkérdőjelezi a döntéseit, nem más, mint az apja, és még ha kellemetlenkedik is, de legalább így ott van.

Nem tudom az egész munkát részletesen elmesélni, de oda jutottunk, hogy megerősítjük őt önbizalmában, hogy a maga támasza lehessen. Tudod, én azt gondolom, mindkét szülője esetében érdemes elmennie a falig, és megpróbálni elfogadni azt, amit adni tudnak (egymásnak).

De majd csak ha megerősödött.

Ugye a vázrendszered elég erős, hogy megtartson?

B.