Kedves Lujza!

Egy lány járt nálam: 23 évéből tizenháromban együtt élt nevelőapjával, aki nem csak bemondásra, papirosan is egy nárcisz volt, szavakkal és tettekkel, távoltartásival együtt.

Durva, nem? Élete nagyobbik fele. El lehet ezt felejteni? Nem! Átgondolni, megfelelő helyre eltenni igen. Hosszabb lesz az út, mint azt sejtettük, ő azt hitte, ezen már túl van.

Állítottunk neki, a nevelőapával nem is tudott beszélni, valahogy éreztem, hogy előbb „fel kell őt növeszteni”, hogy szembe tudjon nézni vele.

Sok harag van/volt benne. Nem is a bántalmazóval szemben, hanem az anyja iránt, hogy miért nem tudott kilépni, miért nem védte meg őt és önmagát. Az apjának nem volt szabad elmondani, tehát ő sem tudta kiszedni a nem is tudta, miből. Mondjuk amikor végül megtudta, akkor is elintézte pár mondattal, szóval…

És dühös magára is, mert nem tudta meggyőzni az anyját. Talán máshogy, jobban kellett volna próbálkoznia, ezeket gondolja.

Az is igaz, hogy sok esetben a gyerek volt az egyetlen felnőtt ebben a családban. És az is igaz, hogy most, mikor már elvileg felnőtt, sokszor csúszik vissza kislány önmagába, mikor egy szó, vagy mondat előidézi benne az akkori helyzeteket és annak megfelelően reagál. Pedig pontosan tudja, hogy most a párkapcsolatában teljesen más a felállás, több támogatást és elfogadást kap, mint valaha. Hiába, az önbizalma a béka izéja alatt, folyton azt hiszi, na, most rontotta el véglegesen.

Abban próbálok majd segíteni neki, hogy önmaga legnagyobb támaszává váljon, hogy aztán ne taszítson el senkit, aki szívesen vesz részt ugyanebben a projektben.

Ha az a kislány ennyi mindent kibírt és megoldott, a nő biztosan jó esélyekkel indul el ezen az úton.

Lujza, neked ki a legfőbb támaszod?

B.