Kedves Lujza!

Nem is meséltem, hogy volt egy Lujzika nevű macskánk. Meg kell mondjam, ritka ronda egy macska volt, kívül és belül. Ha megsimogattuk, megmosakodott. Azért nagyon szerettük. Bevallom, kerestem egy történetet, ami elüti az élét a következőnek.

Szóval egy kislányt az apukája elvitte a nagymamához, az anyja anyjához. Mondták neki, hogy maradjon szépen ott a kanapén ülve, legyen jó kislány, nekik dolguk van ott az ajtó mögött. Kicsi volt még, de érezte, hogy azok ott bent valami nem helyénvalót csinálnak.

Évtizedekkel később jött elő benne és kapott értelmet az eset. Azt hihetné az ember, hogy egy kislány úgyse érti, nem ütheti meg egy ilyen élmény. Dehogynem! Valahogy belé van kódolva, nem tudja, aztán mégis.

És hogy milyen hatással volt rá? Hát ez érdekes. Mármint az, hogy mikor oldottuk, mennyire megkönnyebbült. Akkor tudatosodott, mennyi mindenen ott hagyta a lenyomatát ez a titok. Sokszor hallgatott életében, mikor legszívesebben kiabált volna. Sok gondolat ragadt a torkán.

És ő lett a család megoldója. Segített felfelé, lefelé, mindenfelé. Egyensúlyozott, ahogy akkor is. Nem mondta el, hogy valami nem oké. Talán ösztönösen érezte, hogy az feloldhatatlan konfliktushoz vezetne. És akkor mi lenne a családdal? Inkább csendben maradt.

Most már beszél. Nekem mondta el először. Édesem…

Van neked ilyen titkod Lujza? Mondd el valakinek.

B.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon