Kedves Lujza!
Nem is meséltem, hogy volt egy
Lujzika nevű macskánk. Meg kell mondjam, ritka ronda egy macska volt, kívül és
belül. Ha megsimogattuk, megmosakodott. Azért nagyon szerettük. Bevallom,
kerestem egy történetet, ami elüti az élét a következőnek.
Szóval egy kislányt az apukája
elvitte a nagymamához, az anyja anyjához. Mondták neki, hogy maradjon szépen
ott a kanapén ülve, legyen jó kislány, nekik dolguk van ott az ajtó mögött.
Kicsi volt még, de érezte, hogy azok ott bent valami nem helyénvalót csinálnak.
Évtizedekkel később jött elő benne
és kapott értelmet az eset. Azt hihetné az ember, hogy egy kislány úgyse érti,
nem ütheti meg egy ilyen élmény. Dehogynem! Valahogy belé van kódolva, nem
tudja, aztán mégis.
És hogy milyen hatással volt rá?
Hát ez érdekes. Mármint az, hogy mikor oldottuk, mennyire megkönnyebbült. Akkor
tudatosodott, mennyi mindenen ott hagyta a lenyomatát ez a titok. Sokszor
hallgatott életében, mikor legszívesebben kiabált volna. Sok gondolat ragadt a
torkán.
És ő lett a család megoldója. Segített
felfelé, lefelé, mindenfelé. Egyensúlyozott, ahogy akkor is. Nem mondta el,
hogy valami nem oké. Talán ösztönösen érezte, hogy az feloldhatatlan konfliktushoz
vezetne. És akkor mi lenne a családdal? Inkább csendben maradt.
Most már beszél. Nekem mondta el
először. Édesem…
Van neked ilyen titkod Lujza? Mondd
el valakinek.
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése