Kedves Lujza!

Nagyon örültem a legutóbbi látogatómnak, és esküszöm, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy tíz évvel fiatalabbnak gondolt. Mondjuk ebben a korban az is bocsánatos bűn lenne asszem.

Egy fiatal srácról van szó – a vélt koromnál még egy jó tízessel később született – aki talán két éve jelent meg először nálam. Elég cudar állapotban. Röviden annyit, hogy szakítás után volt, egy elég antiasszertív kapcsolatban mondtak fel neki. A munkahelyén nem kicsit összecsaptak a feje felett a hullámok. Az apjával nem volt beszélőviszonyban, az anyja és ő szerepet cseréltek, ő segítette anyagilag, mentálisan, mindenhogyan. A térde lesérült, mert a munka mellett csapatsportban is játszott. Az idős nagyszülei voltak az érzelmi támasza, rettegett, hogy elveszíti őket. A diplomáját nem kapta még meg, mert pár vizsgája hiányzott, lehetetlen küldetésnek tűnt.

A viszonyt egyszer-kétszer újraindították, pedig nagyjából tudta, mi lesz a kifutása, ezért a következő hónapokban csak árnyéka volt önmagának. Fogtam a kezét egy darabig.

Na és akkor azt képzeld el Lujza, hogy most „csak” bejelentkezett egy kis helyzetjelentésre és közös gondolkodásra.

Az egyetemet elvégezte, most beíratkozott a folytatásra. A térde rendetlenkedik megint, elgondolkozott rajta, hogy kell-e ez még neki, olybá tűnik, nem. Munkahelyet váltott, de már azt is kimaxolta, rövidesen tovább áll. Lett egy párkapcsolata, amiben hamar észrevette az ismerős mintákat és elengedte. A nagypapája sajnos elment közben, méltó elfogadással viselte. Az apjával naponta beszélnek, az anyjával nem annyira.

Szóval szépen beleállt az életébe, meghúzza a határait, rendezi a kapcsolatait, priorizál. Nem semmi fejlődés!

Te mit szól ehhez, Lujza?

B.