Kedves Lujza!

Nagyon cuki munkám volt egyik nap. Egy kis szeretetgombóc, szó szerint. Puha, szőrös, kutyaszemű. Mert tényleg kutya.

Eredetileg nem ő volt a téma, hanem az, hogy vajon a kutyákkal végzett terápia az illető életfeladatába illő hivatás-e. Ez relatív gyakran előforduló téma amúgy, és igen, ezt is meg lehet nézni, mert valahol mélyen belül érzi az ember, hogy amit csinál, az csak hobbi, munka, vagy hivatás.

Csak sokszor elhomályosítják az érzékelést ilyen-olyan körülmények. Például a pénzkereset, mert számlákat fizetni kell és a művészetből és hasonlókból nem lehet megélni kislányom. Ezt most félreteszem, menjünk inkább vissza a cukisághoz.

Mert épp egy harmadik kutya van láthatáron és megfogalmazódott a kérdés, illetve kicsit az aggodalom, hogy vajon beleillik-e a másik két kutya társaságába.

És ilyenkor a kliens lemegy kutyába. És ez ezúttal egy kifejezetten kellemes dolog volt. Mert az a kutyuska zabálnivaló egy jószág. A diagnózis: beleillik.

Látnod kellett volna a pofáját, és itt ez nem bunkóság Lujza, távol álljon tőlem. Pofiját, na. Mert boldogság ült a kliens arcán. Annyira átszellemült, még jó hogy nem szaglászott körbe és nyalta meg a kezem. A szobatisztaságról nem is beszélve.

Méghogy nincs lelkük. Hm.

Igazi felüdülés volt, unikum.

Nem is tudom Lujza, neked van kutyád? Vagy macskás vagy? Oposszum?

B.