Kedves Lujza!

De hisz az anyaság maga az önfeláldozás! – találta mondani valaki nemrég. Önismereti munka ide vagy oda, Lujza, nem szégyellem bevallani, hogy repkedtek a lóbigyók a fejemben. Nem a kliensre voltam mérges, hanem magára a gondolatra és a mögötte álló elvárásra.

Azt mondta valaki, hogy ha nemet mond valamire a gyerekének – felnőttről beszélünk amúgy – akkor önzőnek tartja magát. Na nézzük ezt meg egy kicsit közelebbről.

Tegyük fel, hogy egy kicsit elferdítem az esetet, és az a helyzet, hogy telefonál a gyerek, hogy el kéne má’ érte menni, mert neki egy óra hazaérni és nagyon fáradt. Az anya épp benne van egy melóban, ő maga is fáradt és hát az az igazság, hogy neki fél óra az út oda, fél meg vissza, szóval neki is egy órát kellene mennie. Aztán húzza a cipőjét, és beszáll a kocsiba.

Most akkor ki az önző? Aki azt mondaná egy ilyen esetben, hogy ne haragudj, nekem is annyi ideig tartana, és most épp benne vagyok valamiben és nem szeretném abbahagyni? Vagy az, aki meg se kérdezi, hogy anya mit csinálsz, nagy gond lenne-e, bele sem gondol, mit kér, felnőttként él a mama hotelben és simán belefér neki, hogy ha ő szenved, há’ szenvedjen más is?

Attól lennék rossz anya, ha nem esik ki a kezemből minden, ha a gyerek csettint az övével? Vállalom, nekem ugyan nem fog. Már csak azért se, mert nem szeretném, hogy a gyerekemből ilyen anya váljék. Legyen odaadó, de feleslegesen ne áldozódjon be.

És neked kiesik Lujza?

B.