Kedves Lujza!

 

Nincs új a nap alatt, vannak esetek, amik kísértetiesen hasonlítanak másikakra, közben pedig az apró különbségek mintha fényéveket jelentenének. Szóval nincs két egyforma, főleg abban nincs, ahogy az illető megéli.

Találkoztam valakivel, akinek volt egy beteg testvére. Olyan állapottal élt, amihez muszáj volt felnőtt jelenlét, és akkor is veszélyes volt saját maga és mások számára. A szülők figyelmét teljesen lekötötte a jelenléte, hát így kellett lennie. És ott volt a másik gyerek.

Csendesen viselte a helyzetet, nem ismert mást, ez volt a természetes. Békés jó természettel áldotta meg a sors, hát segített, ahol tudott. És hogy milyen hatással van ez most a középkorú felnőtt életére? Hát figyelj, Lujza.

Jókora megmentővé nőtte ki magát. Gyakran segít saját szükségleteinek teljes mellőzésével, határainak könnyed átugrálásával. És legtöbbször fel sem tűnik neki, hisz ez csak természetes. Hogyan is lehetne másképp?

Vajon megkapja azt a tiszteletet, értékelést, amit megérdemel? Ugyan már, ellenkezőleg! Próbálna csak egy kicsit is magára fókuszálni, rögtön önző dög lesz, ha visszavesz a tempóból, elhanyagoló. Ha nem megy bele a vitába, gerinctelen, ha nem folytatja, amit eddig, mások életének megrontója.

Már látja ám, ez a szerencséje. És állítólag találkozott valakivel, aki nem igényli a megmentést, sőt, agyhúgylúgot kap tőle. Látja, értékeli, tiszteli őt. Üzenem neki, hogy nem lesz egyszerű dolga, hisz több évtizedes gyakorlatot átírni nem könnyű, de nem is reménytelen. Legyen türelmes, és értékelje, mert ez a jóság ritka, mint a fehér holló. Csak kicsit messzire repült, vissza kellene csalogatni finom magocskákkal. Ha azt eszik a hollók…

B.