Kedves Lujza!

 

Neked mennyi a 100%? 150, vagy 70? Remélem, hogy a kérdést sem érted. Ha nem, akkor egészségesnek nyilvánítalak. Mert valószínűleg neked a 100 az 100. De nem mindenki van így ezzel.

Ismerek néhány valakit – nemrég volt is nálam közülük egy – aki szerint a szász, az legalább százötven. Nem diskalkuliás, vagy ilyesmi, csak egyszerűen azt szokta meg, hogy túl kell teljesíteni, és nem tud ennek alá menni. Hogy honnan tudom, hogy nem egészséges? Felszedett jó pár kilót, nem tud aludni és ha őszinte vagyok, fél óránál többet nem tud figyelni, folyton zizeg, indulhatnékja van. Az már mellékes, hogy a telefonja legalább háromszor becsörög az egy óra alatt, amit elvileg magának vett ki.

Maximalizmusnak hívják, de érdemes lenne külön szót kitalálni rá, mit szólsz mondjuk a másfélmaximalizmushoz vagy a semmisemelégjónizmiushoz? Bármelyik megteszi.

Honnan jön ez a mértéktelen tenni akarás? Amit ő tud, azt nem mérte az iskola, amit mért, azt nem tudta. Az osztálytársaknak, uncsitesóknak ment, neki nem. Kicsit duci is volt, és rendszeres megaláztatásnak volt kitéve emiatt. Hogy elkerülje, erőn felül kezdett teljesíteni.

Nem az általánosban, mert ott feladta egy idő után, hanem mikor felnőtt lett. Estin érettségizett, tanult, tanult, mára a szakmája egyik legjobbja, de hiába: a kislány nem akar kudarcot vallani. Csak tolja, tolja még mindig, mintha nem lenne holnap.

Olyan ez, mintha a futó a száz méter után még sprintelne ötvenet. Minek?

Azt tudtad Lujza, hogy nem érdemes például a napunk száz százalékát betervezni, csak hatvanat? Úgyse fog sikerülni, mert van egy csomó körülmény, amit nem látunk előre. És ha csak tíz százalékkal kevesebbet teljesíted kudarcélmény lesz belőle. Ha hatvanat tervezel és kilencven sikerül, az bingó. Szóval képzeld csak el, mi van, ha százötven a száz.

Most már többször nem írom le a számokat betűkkel, mert nekem ennek a fele is túl sok, másfélszerese a befogadható maximumnak.

Legyünk inkább minimalisták, Lujza! Vagy inkább azok se? Szavazzunk!

B.