Kedves Lujza!

Aztán vannak ám olyan történetek, amik megtizedelve is elég súlyosak. A kliens sokszor csak a szülei generációjáig lát, arról fogalma sincs, mi történt a nagyszülőkkel, vagy a dédszülőkkel, és csak érezni lehet, hogy ott van a legtöbb csontváz.

Amiről most mesélek neked, ott épp elég volt két generáció ismerete, hogy tudjam, miért van sok területen szétesve a kliensem élete.

Volt egy bátyja és egy meg nem született testvére, szóval harmadik gyerekként érkezett a családba. Aztán eltelt tizenkét év és kiderült, hogy nem harmadik, hanem negyedik gyerek, a bátyja, a legidősebb testvér él. Egy intézetben.

Születésekor orvosi műhiba történt, egészségesnek nyilvánították és elengedték. Nem tudjuk pontosan, mi történt, inkább az számít, ami utána maradt. Kiderült, hogy a rendellenességen, amivel született ott és akkor a kórházban lehetett volna segíteni. Sajnos utólag már nem, így súlyosan sérült lett, sem járni, sem beszélni nem tudott.

Mikor a kliensem megszületett, akkor adták intézetbe. Több, mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy megismerje a testvérét. El tudod képzelni azt a döbbenetet? Az igazi súly felnőtt korában nehezedett rá, miután meghalt a bátyja és megtudta, hogy volt, hogy évek teltek el anélkül, hogy bárki is meglátogatta volna.

Szörnyen marta a bűntudat, az együttérzés és a szégyen. Pedig akkor gyerek volt még, tudatlan és tehetetlen. Milyen bűntudat, kérdezheted Lujza. Hát sokféle. Hogy a születése zárta ki őt a családból. Hogy ha egészséges marad, ő talán meg sem születik. Hogy neki volt minden nap anyukája, a testvérének nem. Pedig az anyjával való kapcsolata sem volt felhőtlen: ölelésről, érzelmekről, közelségről szó sem volt.

És lassan, észrevétlenül az évek során megfogalmazódott benne egy gondolat: nem érdemlem meg.

Nem érdemlem meg, hogy egészséges testben éljek, hogy szeressenek, hogy szerethessem a gyerekeimet, a páromat. Nem érdemlem meg, hogy élvezzem az életet, a testi örömöket. Nem érdemlem meg a meghitt otthon melegét, az együttérzést.

Gondolom el tudod képzelni, mely területeken volt elakadva az életében.

Ha mondhatom, nagyjából kétszer annyi ideig soroltam az oldó mondatokat, mint szoktam, annyi csáppal kapaszkodtak belé az eltorzult gondolatok és olyan nehezen engedte el őket, ami a felelősséget, kötelességet, szerepeket ésatöbbi illeti. Csak úgy dübörögtek a kövek, sziklák.

Nagyokat sóhajtottunk mind a ketten. Kezd tisztulni a kép.

Ha nagy a csomag, akkor tovább tart, de nem lehetetlen letenni. Ahogy hajítod ki a súlyokat a hőlégballonból, úgy emelkedik fel lassan egy másik perspektívát mutatva, amiben előbb-utóbb, ha leküzdi az ember a kezdeti tériszonyt, szép dolgokat is lehet látni.

Hőlégballonnal még nem utaztam. Csak szimbolikusan. És te Lujza?

B.