Kedves Lujza!

 

Pár napja újra megnéztem egy filmet. Már elsőre is megütött és most is. Több erős téma és jelenet is van benne, kijönne neked pár levél belőle. Az egyik fiatal főszereplő halálos beteg lett, és hosszan beszélt az érzéseiről. Nem tudtam nem belegondolni.

Beszélt például arról, hogy vajon mit hagy maga után. És elkezdtem azon gondolkodni, tulajdonképpen miért fontos ez. Ha már nincs itt az ember, miért akar mégis itt lenni. Vajon tudni fog róla, látja, érzékeli, számít ez majd egyáltalán? Itt jobb, vagy ott? Hiába, úgyse tudjuk, senki nem tudja pontosan megfejteni. Csak találgatunk, hiszünk, remélünk.

Felnőttként is nehéz ebbe belegondolni, találkoztam jó pár klienssel, akiket átlagon felül megrémisztett a saját haláluk gondolata, vagy az afeletti aggódás, hogy elvesztik valamelyik szerettüket.

És akkor el tudod képzelni, milyen nehéz lehet egy gyereknek, aki találkozik a halállal, talán te is emlékszel még az első szembesüléssel, hogy egyszer megtörténik. A dédimmel együtt éltünk, amikor meghalt, és bár emlékszem nagyon megsirattam, megértettem, hogy - ahogy egyik tanárom fogalmazott - a halál az élet kollégája.

Ha azt kérdezem tőled Lujza, hol voltál, mielőtt megszülettél, talán nem olyan rémisztő az sem, hogy valahol leszel, mikor már itt nem.

Igazából nem akartam semmi okosságot megfogalmazni a halállal kapcsolatban, inkább arra lennék kíváncsi, te hogy állsz hozzá. Mivel írtam már neked a születésről, úgy gondoltam, ez is fontos. Majd egy másik levélben mesélek, kikkel találkoztam.

B.