Kedves Lujza!

 

Nemrég mesélte valaki, hogy az ismerősei két gyereket örökbe fogadtak. Tíz évnél idősebbek már a srácok, de nem tudják, hogy nem a vérszerinti szülőkkel élnek. Azt kérdezte, rendben van-e ez így?

A történetben furcsa, hogy aki mesélte, nem családtag, nem is közeli barát, mégis tudja. Akiket érint, azok viszont nem. Nem kell ahhoz jósnőnek lennem, hogy tudjam, egyszer valaki valahol elszólja majd magát, mert elfelejti, hogy nem tudják. Esetleg bekérdez valamit, mert ő tudni akarja és meg sem fordul a fejében, mennyire intim ez a téma.

Hogy helyes-e nem elmondani? Semmiképpen nem! Mindenkinek joga van tudni, honnan származik. A kamaszok amúgy is szeretnek dacolni a szülőkkel, az őket szülőkkel, hát képzeld Lujza, ők kétszer is dacolnak majd: a hétköznapokban az örökbefogadó szülőkkel, a lelkükben a vérszerintiekkel. És gondolhatod, azzal is van, lesz dolog, hogy miért történt, miért így történt. És ezt a traumát akkor is tudják, ha nem tudják.

Minél tovább húzódik a titok felfedése, annál súlyosabbá válik. Annál több elhalogatott időt kell majd megmagyarázni és annál nagyobb lesz a bizalomvesztés. Ha elveszik a bizalom, a gyerekek légüres térbe kerülnek: kiderül, hogy akiket eddig a szüleiknek hittek, nem azok, nem úgy. És akiket akkor keresnének, nincsenek sehol. Hát ez történhet a szeretet nevében.

Megértem a szülőket, épp ettől félnek és épp ettől akarják megkímélni a gyerekeket. Csakhogy ezeket az érzéseket megspórolni nem lehet, nem szabad. Nehezen kezdődött a kis életük és semmi beleszólásuk nem volt. Aztán egymásra találtak, akiknek nem voltak jelen a szüleik, és akiknek nem lett gyerekük. A titok beárnyékolja a szívben születés csodáját, a szabad akaratból vállalt közös sors szépségét.

Ismerek valakit, aki felnőtt korában tudta meg véletlenül és nem a szüleitől. Képzeld magad a helyébe Lujza, te mit éreznél? Dühöt, magányt, bizonytalanságot?

Kíváncsi lennék.

B.