Kedves Lujza!

 

Nemrég elengedtem valakit. Nem tartottam fogva, szóval nem is próbált szökni, csak úgy láttam, rájött, tudja, csinálja. Felesleges úgy tenni, mintha még szüksége lenne rám.

Képzeld, nagyon intelligens szeretetgombóc, olyasvalaki, aki piros cipőt hord a szürkék közt. Csakhogy fogalmazzunk úgy, hogy kamáslit húzott rá, ne lássák mások. Nem azért, mert szégyellte volna, inkább mert nem akarta, hogy mások érezzék furán magukat a szürke cipőjük miatt.

Teljesen más ügyben érkezett, de nemsokára kiderült, hogy ez a gond. Nem vállalta, rejtegette a gondolatait, a véleményét, legyen az barát, házastárs, vagy bárki. És egyszer véletlenül tudtán kívül meghallották, és bár elsőre kisebb sértődés lett belőle, később kifejezetten az előnyére vált. Hm.

Csendben, szorgalmasan és kitartóan tűzte és érte el céljait. Nem dicsekedik vele, nem mutogatja, csak belülről örül. Képes szép ruhái helyett kapucnis pulcsit hordani, hogy mások ne érezzék rosszul magukat miatta.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy segítő szakmában dolgozik.

Hiszem, hogy ha az ember állhatatosan dolgozik valamiért, akkor előbb-utóbb meglesz az eredménye és ennek lehetősége mindannyiunk számára adott. De ugye te sem gondolod Lujza, hogy annak kéne visszafognia magát, aki él a lehetőséggel, csak hogy azok, akik kényelmesen elvannak, mint a befőtt, ne legyenek irigyek, vagy féltékenyek? Na nem!

Ne fosszad meg másokat magadtól, hisz ha önazonos vagy és fejlődsz, az inspirál másokat. Ha nem, hát akkor így jártak.

B.