Kedves Lujza!

 

Gyerekek, kamaszok időnként félnek kimutatni, elmondani az érzéseiket a szüleiknek. Van, hogy ez bizalmatlanságból fakad, vagy mert nem divat otthon érzelgősködni, de van egy sokkal megindítóbb oka is.

Az élet nem habos torta, szoktuk volt mondani, ennél fogva szomorúak, nagyon szomorúak, kétségbeesettek, irányvesztettek vagyunk. Eddig világos. A gyereknek nem jó látni, ha anya vagy apa meg van zuhanva. Ugyan fojtogatja belülről az aggodalom, nem meri kimondani, milyen nehéz ez neki, mert nem akar még több fájdalmat okozni.

Igazából legtöbbször úgy fogalmaznak, hogy nem akarom megbántani.

Lujzám, ugye milyen abszurd ezt hallani szülőként? Ha valami fokozhatja még a nehézséget, az pont az, ha a gyerek nincs jól és nem tudok róla, szóval nem tudok segíteni. És ha van valami, ami a legelveszettebb helyzetben is képes erőt előcsalogatni a folytatáshoz, újrakezdéshez, az pont a gyerek. Mert érte bármit.

Volt nálam egy édes kislány, aki aggódik az apukájáért. Van neki egy kiskutyája. Megkérdeztem tőle, hogy képes-e a kutyus ugyanúgy gondoskodni róla, mint ő a kedvencéről. Ha szomorú, szeretné-e, hogy az eb is segítsen szomorúnak lenni. Elvárja-e, hogy megkímélje az éppen aktuális kedvétől. Ahogy a kutyus bízik benne, ő is megpróbálhatna bízni az apukájában, hogy majd ő is elrendezi a dolgait. Hát ilyesmikről beszélgetünk.

Ha szomorú vagy, Lujza, a legjobb, ha nem titkolod, hanem kimondod. Azt is tedd hozzá, hogy majd túl leszel rajta, megbirkózol ezzel is, csak bízza rád nyugodtan.

B.