Kedves Lujza!

 

Egy fiatal anyuka járt nálam. Nemrég született a második gyereke. Fáradt, erőtlen, de szeretné naggyon jól csinálni. Szerencsére van segítsége, de pihenni nem tud, mert folyton dolog van. Az aztán fontosabb mindig. És közben pörög-pörög, mi mindent kellene még elintézni.

Ahh egy barátnőm a messzi távolban születés utáni dúlaként dolgozik. Hát Lujza el tudtad volna képzelni, hogy éjjel valaki ellátja a babádat, csak akkor ébreszt, ha szopni szeretne és mikor felébredsz, ki van pakolva a mosogatógép és vár a reggeli?

Hogy volt ez régen? Annyival nagyobb teherbírása volt a nőknek, vagy ennyire mások most az igények? Ez a kérdés nem tartozik a tárgyhoz, de megfordult a fejemben.

Valahol ott kezdődött az ő nem vagyok elég jó anya megélése, mikor veszélyeztetett terhességgel másfél hónapra be kellett feküdni a kórházba és otthon hagyni a kétévest. El tudod képzelni, ugye? Melyik ujjamat harapjam meg? Mert az egyik gyereknek nem lesz jó, bárhogy döntök is. Tiszta kaukázusi krétakör. Vagy az egy másik sztori, na mindegy, érted.

Itt a szoptatási idő, a kicsi csak az ő karjaiban nyugszik meg, de úgy szeretne játszani a nagyobbal. Nagy belső konfliktusok ezek. Hiába, a legkisebb, legvédtelenebb igényli még a legtöbb törődést. A nagytesó le kell hogy mondjon időről, figyelemről, helyről ésatöbbi, ha a kicsi megérkezik, ez az élet rendje, hogy emelkedetten fogalmazzak. Ezt el kell fogadni. Cserébe vannak előjogai. És ez így fair.

Szóval ez a fiatal anyuka még a szülésélményét sem tudta elmesélni senkinek, pedig nyomasztja minden nap. Legközelebb ezzel kezdünk. Zsilipet fel, csak folyjanak a történetek és velük együtt az érzelmek. Segítek mederben tartani őket.

Igaz, Lujza?

B.