Kedves Lujza!

 

Az ember elvileg tanulékony, értelmes lény, gyakorlatilag néha érthetetlenül nehéz felfogású és furcsán oktondi. Belülről az is lehet, hogy teljesen normálisnak tűnik a működés, csak mikor például leül velem szemben és elmeséli a sztoriját, és hallja, amit mond, akkor tud időnként nagyot ütni.

Nyomatékosítandó a mondanivalót, meg is szoktam kérdezni néha, hogy hallottad, mit mondtál? Hm.

Volt nálam valaki egy súlyos betegségen túl, ha azt mondom épp nincs nagyon immunrendszere, akkor érted. Mielőtt kiderült a betegsége napi 10-12 órát dolgozott a vállalkozásában, hétvégén pedig szétcsapatta magát mindenféle buliban, mert hát kevés ideje maradt ilyesmire, ki kellett maxolni.

Mikor megtudta, nem sírt. Azon aggódott csak, mi lesz a hozzátartozóival. Ha vele történik valami, azt hogyan tudják kezelni. Elmesélte részletesen a történetét, majd azt mondta, tulajdonképpen ő azért jött, hogy a családját rendbe tegye most, miután elmúlt a vész.

Érted, Lujza? Nem neki kell belassulni, feldolgozni, megerősödni, hanem mindenki másnak körülötte. És ha nálam nem sírta volna el magát párszor, miközben mesélte a sztorit, akkor sem mentem volna bele ebbe a játékba. Mert hogy eljött, és ahogy hosszasan mesélt, éreztem, hogy rengeteg dolgot lenyelt, visszatartott az elmúlt évben és én csak annak tudok segíteni, aki eljön. És az nyilvánvaló volt, hogy neki szüksége van erre.

Tipikusan nagy dózisú „Légy erős!” minta. Igazán erős csak akkor lesz, ha bevállalja, hogy gyenge (volt). Az aztán a felszabadító ennyi küzdelem után.

 

B.