Kedves Lujza!
Újabb történetet hoztam neked. Kicsit
párkapcsolati, kicsit anya-lánya. Annyiban párkapcsolati, hogy nincs egy ideje.
Egy alapvetően harmonikusan működő
családban, sok-sok év házasság után félrelépett a férj és ott is ragadt
újdonsült választottjánál. A már felnőtt gyerekei az anya mellé álltak és
néhány évre elfordultak az apától. Az anya teljesen kikészült és valójában soha
nem tudott továbblépni. Emiatt a lánya felhagyott addigi aktív és izgalmas
életével, és bevonult az anyjáéba, vitte nyaralni, folyton együtt voltak.
Mire rájött, hogy rabja lett a megmentésének,
eltelt vagy hét év. Sajnos az anyja nem lett jobban, hogy is lett volna, hiszen
nem a lányát hiányolta, hanem a volt férjét. Viszont a piszkálódásnak mégis ő
lett az alanya, így ezt megelégelve a lánya ledobta önként vállalt láncait.
De így se jó ám. Tudod Lujza, egyrészről
szükség van a független és önálló életre, és a szüleinknek felfelé nem tudunk
érdemben besegíteni, másrészt viszont nem lehet teljesen eltávolodni, mert
akkor majd tudattalanul, valamivel mégiscsak hasonlóvá válunk.
Véletlennek gondolom, hogy a szülei
válásának idejében a nő már maga is elvált volt, azt már kevésbé, hogy azóta is
egyedül él. Kicsit visszatértünk oda, rendeztük a felelősségeket és a
hovatartozást. Erre szükség van ahhoz, hogy legyen engedély továbblépni,
miközben a szülő iránti együttérzés megmarad.
Ugye tudod, Lujza, hogy leginkább
felülről lefelé tudunk érdemben segíteni? Te raktál magadra hasonló láncokat?
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése