Kedves Lujza!
Járt nálam egyszer egy lány, aki
azt mesélte, nagy kupi van nála. Hát, mondom megesik a legjobb családban is,
még akkor is, ha az ember egyedül él és nincs más, aki felforgatná a rendet,
összedisznózná a konyhát, meg az ablakokat. Aszongya nem, nem érted. Naggyon
nagy kupi van.
És mutatott fotókat. Hát nem hittem
a szememnek. A lány ápolt, szép és csinos, úgy emlékszem bankban dolgozott,
szóval el is várták, hogy így legyen. Tátva maradt a szám. Minden dugig
szeméttel, mosatlannal: edénnyel és ruhával, gyakorlatilag nem tudom, hová ült
le. Érdekes kontraszt, hogy volt két kutyája, akikkel viszont rendkívül
következetes volt, ami a rend és szabályok betartását illeti.
Minden porcikájával tiltakozott a
tárgyak és a szemét felhalmozása ellen, mégsem tudott megszabadulni tőlük.
Kicsit csodálkozott, amikor megkérdeztem, hogy szokott-e székrekedése lenni, de
igennel válaszolt. Bocs Lujza, ha hirtelen jött az infó. Szemem se rebbent, mert
mindkét sztori az elengedéssel kapcsolatos.
Nem írok fel hashajtót, nem vagyok
én orvos, de hasonló esetekben azt keresem, mi az, amit nem tud elengedni.
Saját magát, egy veszteséget, traumát, volt partnert, valakit, aki eltávozott,
felelősséget, munkahelyet…
Egy darabig toporogtunk, a kupi
fölött érzett szégyen minden lépést leblokkolt, aztán egyszer csak jöttek a képek.
Pakolt, súrolt, csillivilli lett minden. És nem, nem kérdeztem rá, hogy egyéb
ügyeket is sikerül-e elengedni.
Na és Lujza, neked van olyan, amire
rágyógyult a kezed, már lilul és ideje lenne elengedni?
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése