Kedves Lujza!

 

Régóta érlelődik bennem a téma az erőről. Nem a fizikai, bivaly típusú cserépléctörő, betondöngető valamire gondolok, hanem arra, amikor valaki mások számára elviselhetetlennek látszó helyzetekből mászik ki, ráadásul sértetlenül. Na jó, azért nem egészen.

Szóval ha hallottad már valaha valaki szájából azt, hogy elképesztő, mit művelsz, én ezt soha nem tudtam volna végig csinálni, és közben néztél rá, mint borjú, hogy ez meg miről beszél, nekem ez természetes, semmiség, csak végzem a dolgom, na erről beszélek. Közben azt gondoltad, hogy ez is valami? Mások nem így csinálják? Hát lehet, hogy nem.

Hogy ki mit tud, az nyilván lehet veleszületett, meg helyzet okozta tanulási folyamat következménye, és persze hogy vannak olyan dolgok, amire mindenkinek összeszorul a gyomra, vagy megemeli rá a kalapját.

Attól, hogy valakinek természetes, nem megerőltető, mondjuk a maraton, vagy három gyerek nevelése, több diploma, anyagi csőd után új vállalkozás indítása és sikerre vitele, mégsem jelenti azt, hogy az nem nagy dolog. Mindegyikhez szükség van kitartásra, szorgalomra, erőre. Minden nap úgy kell felkelni, hogy készen állj a következő lépésre, és ezek a lépések és napok egyszer csak összeadódva oda vezetnek, amit el akarunk érni.

Olyan erős hit kell ehhez, hogy a kudarc gondolata se merülhessen fel, de ha mégis, akkor a B, C terv után ott kell legyen fejben még a ZS is. Történetesen ismerek olyat is, akinek a fenti helyzetekből mindegyik megvan, és mérhetetlenül büszke vagyok rá.

Azért is fontos ezt kimondani, mert ha nem tesszük, a folyamatos erőltetett menet annyira megkeményíthet, hogy nem vesszük észre, mikor van itt a pihenés ideje. Mert hát, ha meg se kottyan, akkor minek kellene pihenni? Ha azért nem áll meg valaki, mert nem teheti, hamar kikerülnek a szótárból a gyenge, lazítás, segítségkérés, félek, nem akarom szavak, pedig…

Na, ezt akartam elmondani Lujza.

Kezdődnek a dolgos hétköznapok. Hajrá mi!

 

B.