Kedves Lujza!

 

Elmesélem neked, hogy jártam egyszer a szívdobogással. Dobog az, amióta a világon vagyok, de abban a pár hétben, amiről mesélek furcsán dobogott. Kivizsgáltak, meg minden, nem találtak semmit, aztán egyszer csak varázslatos módon elmúlt. Ja nem, pontosan tudom, hogy miért.

Akkoriban kapacitáltak, hogy tartsak tréningeket. Abban még nem is volt újdonság, de hogy egy bizonyos valakivel tegyem. Zsigerből tudtam, ne kérdezd hogyan, nem tudom racionálisan megmagyarázni, de tudtam, hogy nem fog működni. De annyira adta magát és annyira magától értedődőnek tűnt, hogy belementem.

Megtartottuk, nem is volt rossz, de én nem éreztem benne jól magamat. Aztán beültünk egy helyre megbeszélni a következőt. Éreztem magamon, hogy viselkedek, nem magamat adom, nem akarom megbántani, hogy én ezt a másodikat már nem szeretném. Ebben a pillanatban megint jött az a furcsa és megmagyarázhatatlan szívdobbanás. És akkor megértettem.

Ha most nem mondom ki, hogy én ezt nem szeretném, hozzám nő ez a jelenség. De ki a fene szeret kellemetlen híreket közölni, pláne valakivel, akit tisztel, nagyra tart és alapvetően semmi baja vele. Vettem egy mély levegőt és megmondtam. Mert a tisztelethez hozzá tartozik az is, hogy nem játszmázunk.

Szerinted mi lett a furcsa szívdobogással, Lujza? Szerintem eltaláltad…

Vele minden rendben volt és velem is. Sikeres valaki, elismert és értékes, ahogy én is. Ha tovább húzom, és belemerülünk mindketten, sokkal nehezebb lett volna.

Hát így.

A szívnek nem furcsán kellene dobbannia, hanem valamiért vagy valakiért a saját ritmusában. Most már odafigyelek erre a magam és a másik érdekében és védelmében.

B.