Kedves Lujza!
Be kell valljam, van, amikor elfogy
nálam a cérna. Ne úgy képzeld el, hogy dühöngő őrült válik belőlem, csak eljön
a pillanat, amikor közölnöm kell, hogy most már a legfinomabb módon minden
oldalról körbejártuk az ügyet, nem jut több opció az eszembe, ezért talán
esetleg most annak kéne következnie, hogy az illető a tettek mezejére lép.
Sok mindent el lehet intézni
kettőnknek, ami a felismeréseket illeti, egy csomó eszközt is meg tudok
tanítani, de én nem tudok senki helyett odamenni ahhoz a valakihez, aki miatt az
illető nap mint nap sír-rí.
Én nem mondom, hogy egyszerű dolog
ez, pláne akkor, ha valaki egész életében az elkerülés típusú konfliktuskezelési
stílusban utazott, aminek természetesen megvan az oka a múltban. De az, hogy a
mindennapokban csak történnek a dolgok és én arra reagálok, az meg sem közelíti
azt a minőséget, hogy én vezetem az életemet.
Ha bennem van zavar, az én dolgom a
zavart kezelni. Ha nem ismerem azt, aki miatt a zavart érzem és csak egyre
színezem a fejemben lévő képet róla, akkor csak növelem a távolságot. Érdemes
elgondolkozni azon, hogy tényleg lehet-e annyit rontani a helyzeten, ha
megpróbáljuk megbeszélni. Ha meg is van az esélye, mikor én lépek, hozok egy
döntést és teszek magamért, akkor önmagában ez az elhatározás és tett dob egyet
a magabiztosságon. Ha rosszul sül el, mert nem fogadják a közeledésemet és az
együttműködési szándékomat, akkor legalább árnyalódik, reálisabbá válik az
arról a valakiről kialakított kép, és mérlegelhetem, hogy érdemes-e arra, hogy
miatta cudarul érezzem magam. És én legalább megpróbáltam.
Most így visszaolvasva kicsit bonyi,
amit leírtam, remélem ő kicsit egyértelműbb lesz, majd ha meg meri lépni. De te
is biztosan jártál már úgy Lujza, hogy jó nagy feneket kerítettél valaminek,
hetekig, hónapokig gyűjtötted a bátorságot valamihez, és mikor megtetted, ott
álltál és néztél, hogy basszus, ennyi? Ettől tartottam ennyire?
Nah, bátorságra fel, irány a
konfrontáció!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése